Mickey webnaplója

A Bob herceg egyik betétdala így kezdődik:
„Londonban, sej, van számos utca,
És minden utcán van sarok.
És minden sarkon vannak házak
És minden házon ablakok.”
Nem így folytatódik a nóta, hogy
az ablakokban vannak virágok,
A virágokon méhek,
a méhek kefécskéjén virágpor
a virágporok alakja a legkülönfélébb változatokban létezik.
A változatok egyike léggömbre hasonlít. Lényege azonban mégsem ez, hanem a benne felhalmozott átörökítő anyag minősége.
Persze ez csak az egyik fókuszálási irány, merthogy ráközelíteni mindenfélére lehet, és minden újabb kiterjedés a valóságnak egy újabb szeletét mutatja meg.
2. Mehetünk fordított irányban is.
Gyerekkorom egyik színtere Kelenföld. Ott is egy másik méhecske, amelyik mezítlábas talpamat megszúrta, amikor a füvön szaladgáltunk. Mellette látom a hatalmas pocsolyát, aminek a közepébe Danesz pléhautóját Gyula belevágta, miközben ezt kiáltotta: kocsimosás.
Danesz meg gázolhatott érte az úttest kiterjedésű pocsolya salakmocskos közepébe, hogy megpróbálja lábítós autóját kirugdosni.
Ez a patakunk mellett történt (Keserű ér), mely Albertfalvától elválasztja Kelenföldet. Mindkettő Budának a XI. kerületéhez tartozik, mely viszont a három városból egybenőtt Budapest része. Budapest ma már elég nagy; madártávlatból nézve is alig tekinthető át, de ha magasabbra megyünk, minden megváltozik. Emlékszem, hogy Rómából hazafelé 10 000 méterről Ljubljanát magunk alatt tudtuk, parányi volt, miként egy másik úton a Mont Blanc. Egy nagyobb sziklának tűnt – messze alattunk. Mert végül is a kékbolygó sem túl nagy űrhajóról nézve, s a semmibe vész a nap méretéhez képest. Ám mi a Nap is? – alig valami a galaxisba helyezve. Csillagászok feltételezése szerint kb. 100 000 000 000 csillag van a galaxisokban átlagosan, ám ugyanezek a csillagászok úgy mérik, hogy több mint százmilliárd galaxis létezik. Itt abbahagyom, mert szédülök, és nem tudom, merre van fölfelé. (Egyébként se tudom, mert az ausztrálok hozzám képest tótágast állva szemlélik a csillagvilág általam nem látható részét.
3. A jezsuita P. Mócsy egyik lelkigyakorlatát az időgéppel kezdi.
Érzékletesen írja le a jelenből a közelmúltat, a felvilágosodás korát, és megfesti a korábbi korokat egyesével. A rokokóból barokk, abból reneszánsz, gót, román korszakokról szól, majd következnek a görögök, a keleti birodalmak, a történelem előtti idők, korszakok, földtörténeti korszakok, a föld kiszakadása a nagyobb egységből. Eladdig, hogy eljut a teremetés kezdetéig, amikor Lelke lebegett a sötét vizek felett, sőt még sötét vizek sem voltak, mert eljut a big bangig. De itt csupán az időnek van vége, mintegy megadja magát, belekúszik a végtelenbe, amikor Isten van csak a maga hármasságában.
Tehát térben és időben lehet előre és hátra, illetve szűkítve és bővítve zoom-olni. Érdemes is, mert menet közben beáll valamiféle témán a kereső (lencse vagy gondolat) és megáll, hogy elidőzzön a valóság szeletkéjén.