Alighanem új albumot kellene nyitnom. Most kb. ezer kép van a fotóetűdökben. Ma meg délután újra káros szenvedélyemnek hódoltam, s újabb negyven képet készítettem. Lefényképeztem a nedvességet, a felhőt, ahonnan eredt, egy csigát meg egy másikat, a hegyeket meg az utakat. Egyszóval fél kettőig a PC-n dolgoztam, ekkor szemergő esőben elindultam. Ezúttal a Fenyőgyöngyétől gyalogolva eredményes támadást vezettem a Hármashatár-hegy csúcsára. A fotókat megkísérelem berakni a meglévő albumba. De ha nem megy, újat nyitok. Études lesz az új album neve.
Útközben eszembe jutott számos szebbnél szebb gondolat, ezek közül egyet vezetek elő. Tegnap este elolvastam Csehov egy kisregénynek is beillő elbeszélését. Címe, íme: A sztyepp. Kb. nagyanyánk születésével egy időben keletkezett, 1888-ban íródott. Sok mindenről szól az elbeszélés. A kerettörténet annyi, hogy a szüle a gyerekét egy messzi városba küldi, hogy tanuljon. Szekérkaraván viszi magával. Áthaladván a sztyeppen, egyszer csak hatalmas vihar támad. A gyerek majd meggebed részint a félelemtől, részint a hideg nedvességtől. Végül túléli az égi kataklizmát, megússza egy napos lázzal.  
Olvasás közben beugrott nekem egy párhuzamos magyar történet. Bernáth Aurél 1956-ban jelentette meg könyv formában önéletírását, bár ami vele esett meg, a századforduló táján történt, amikor még kisgyerek volt. Történetének a címe: Arckép viharban, és az Így éltünk Pannóniában c. könyv második fejezete hozza a sztorit. Arról szól ez az elbeszélés, hogy jó nevű ügyvéd apja jól berúgott a Balaton északi partján, így lekésték az utolsó hajót. Noha hatalmas vihar készülődött, csónakosokat fogadott fel, és négyesben nekivágtak az átkelésnek. A gyerek BA, a két evezős legény és az apa. Utóbbi tovább folytatta az iszogatást, egy darabig még énekelt is, kisfia közben egzisztenciális pánikot élt meg. A villámok egymást érték a koromsötét égből. Egyik evezős merte a vizet, a másik megpróbált előbbre jutni a lélekvesztővel. A fiúcska meg a poklok poklát élte át. Apja – vélhetően – így próbálta kemény legénnyé faragni. Persze totál eredménytelenül, mert akinek más az alaptermészete, az sose lesz vakmerő.  Hogy nem én találom ki az őrült magyarázatot, meg tudom erősíteni. Mert Bernáth Aurél elmeséli azt is, hogy egy hatalmas égiháború idején apja felküldte a padlásra, és nem jöhetett le addig, amíg el nem csitult a vihar.
Mondanom se kell, hogy ettől se lett bátrabb a kislegény.
Nos a párhuzamos történetek abban közösek, hogy igen érzékletesen írják le a természeti eseményt, és abban is közösek, hogy mindkét történet éjszaka játszódik, ami a legénykék számára még félelmetesebbé teszi a jelenségeket.
Most pedig rátérek a fotók kezelésére.