Lent HÉV, autóbusz, strand, kocsi kocsi hátán. 
Nagyváros.
Senki nem köszön senkinek. 
Jobbra csábító utca felfelé.
Csábulok.
Útközben makadám út, flaszter, makadám út, föld út.
Öt perc gyaloglás után zsákutca-tábla. Nem hiszek neki, folytatom utamat az ösvénnyé szelídült földúton. Látni, hogy olykor kocsik is járnak itt abban a reményben, hogy szemből nem bukkan fel másik, mert akkor vége. Még jó időben is.
Ember alig, kutya több is.
Rissz-rossz kerítéseken belül.
Majd kívül is. 
Később három munkás emberrel találkozom. Tisztítják az utat.
Ketten köszönnek.
Nem ismerem őket.
Visszaköszönök.
Persze hogy.
A köszönés itt azt jelenti, nincs nálam pisztoly, a csákányt se akarom a fejedbe vágni.
A válasz: Én se.
Megyek tovább.
Erdő féle.
Az út elágazik. Egyenesen tovább erdő, balra kanyarodóan a hegyoldalba épített házak közé vezet az út.
Ezt választom.
Egy helyen hat kutya játssza el a házőrzést kerítésen belül.
Lejjebb egy loncsos kóbor kutya megy előttem.
A hegyen vannak szép kész házak, építés alatt állók, árverezés alatt állók – és eladó telek is akad bőven. Nem igazán vonzanak.
A növényzet buja a bőséges esőzések következtében.
Néhány szemrevaló virágot lefotózok.
Az országútra visszaérve hat kutyába ütközöm. Rendesen megugatnak.
Átvágok a sűrű forgalmú úton. Nem követnek. Nincs kedvük elüttetni magukat.
Várom a buszt.
Jön.
Szellős ülőhelyet választok. Hamar leérünk a HÉV-hez.
Megint sok az ember, senki nem köszön senkinek.
Két hajléktalan üldögél a napon, egy harmadik csikket szed.
A templom némán nézi őket. Most zárva van.
Jön a HÉV.
PS: Készült hat fotó. (Fotóim, etudes album)