Az 1880-as évek kísérlete mesterséges nyelv létrehozására. Éppúgy nem lett tartós, mint az ido, újlatin és még sorolhatnám. Móra Volapük c. írása elején hivatkozik Mikszáthra és Jókaira, sőt egy Poggio nevű íróra is, akik már megírták a tanulságos történetet, ami arról szól, hogy két ember kézjelekkel érintkezik egymással, és tökéletesen félreérti egymást.
Valahogy úgy, mint a Kodály által megzenésített Jó napot, sógor. Idézem a szövegét:
– Jó napot, sógor.
– A csónakot fódom.
– Hát az öreg mit csinál?
– Kilukadt a feneke.
Ide írom, kivonatosan, hogy mit kezdett Móra a témával:
„Egy német filozófus, aki a tudományokba kopaszodott bele, rájött arra az igazságra, hogy a világon minden baj azért van, mert a babiloni torony összedőlt... A német azt találta ki, hogy legjobb volna, ha az emberek nem a szájukkal beszélnének, hanem a kezükkel, mert azt nyelvtudomány nélkül is meg lehet érteni. El is jött a tudományát kipróbálni Magyarországra, s nagyon nekiörült, mikor meghallotta, hogy itt is található egy nagyeszű ember, aki már évek óta az ő metódusa szerint diskurál embertársaival: nem a szájával, hanem a kezével.
Ez a nagyeszű ember egy félszemű csizmadia volt Apátfalván … A német a kalauzával beállított az apátfalvi csizmadiaműhelybe, és a két rokonlélek között megindult a társalgás. A filozófus fölemelte az öklét, és kinyújtotta a mutatóujját. A varga válaszul fölnyújtotta a mutatóujját, meg a középső ujját. Következett a filozófus részéről három ujj fölmutatása, mire a varga azzal válaszolt, hogy ökölbe szorította a jobb kezét. A német erre megemelte a kalapját, és olyan nagy volt az öröme, hogy amint kiért az utcára, derékon kapta a kalauzt, és elkezdett vele languszt táncolni a kocsiúton.
– No, uram, sikerült? – kérdezte szuszogva a kalauz.
– Hogyne … Én azt mondtam neki, hogy első személy az Atya. Ő két ujjal azt felelte, hogy a Fiú a második. Igen, de csak a Szentlélekkel teljes a Szentháromság – mutattam neki három ujjal. Jó, jó fogta ő össze egy ökölbe az ujjait, de azért csak egy Isten az, ha három személy is.
A kalauz hümmögött egy darabig, aztán kétségét kivetni visszafordult a vargához.
– No, mester, megértették egymást a némettel?
– Remélem, hogy megértett az akasztófáravaló! Mégiscsak orcátlanság kell hozzá, hogy valaki a saját házában így összevissza sértegesse az embert! Mert kérem, bejön, és mutatja, nekem az ujjával, hogy nekem csak egy szemem van. Ejnye, a teremtésit annak a bőrbajuszú apádnak, mutatom én arra neki, többet ér nekem az egy szemem, mint neked a kettő! Hát erre ő azt feleli nekem a három ujjával, hogy bizony nekünk csak három szemünk van kettőnknek! De már ez engem is kihozott a sodromból, tudja, oszt ráfogtam az öklöm, hogy most már menjen az úr, míg szépen van, mert úgy vágom vakszemen, hogy hazaesik. Erre aztán el is kotródott esze nélkül az ebszülte.”
* * *
De ha már így belejöttem, megpróbálom idesuvasztani, hogy mire ment A. de Mello ezzel a vándoranekdotával:
„Sok-sok évvel ezelőtt, a középkorban, a pápát a tanácsadói arra sürgették, hogy tiltsa ki Rómából a zsidókat. Még sincs rendjén, mondták, hogy ezek az emberek háborítatlanul éljenek a katolicizmus központjában. El is készítettek és benyújtottak egy törvénytervezetet a zsidók legnagyobb rémületére, mert tudták, hogy bárhová is mennének, csak még rosszabbra számíthatnának. Ezért aztán igyekeztek a pápát rávenni arra, hogy változtassa meg a rendeletet. A jóindulatú pápa sportszerű ajánlatot tett: állítsanak ki a zsidók valakit, aki pantomimban vitatkozna vele. A zsidók Rómában maradhatnak, ha az ő szószólójuk nyer. A zsidók belegyeztek, és egy iskolamestert jelöltek képviselőjüknek.
Megkezdődött a vita. Először a pápa ünnepélyesen felemelte az ujját, és végighúzta az ég és a horizont között. Erre az iskolamester nyomatékkal a földre mutatott. Úgy látszott, a pápa egy pillanatra meghökkent. Még ünnepélyesebben felemelte egyik ujját, és szilárdan a gondnok arca elé tartotta. Erre a gondnok három ujját emelte fel, amire a pápa még jobban meglepődöttnek tűnt. Kis töprengés után benyúlt a ruhájába, és előhúzott egy almát, mire az iskolamester egy papírzacskóból elővett egy darab lapos maceszt. Ekkor a pápa hangos szóval kijelentette: »A zsidók képviselője megnyerte a vitát. A kiutasító rendeletet ezennel visszavonom.«
A csodálkozó kérdésekre a pápa így értelmezte a történteket: – Ez az ember nagyszerű teológus, és a vita mestere. Azzal kezdtem, hogy végighúztam az ujjamat az ég és a horizont között, jelezvén, hogy az egész világmindenség Istené. De ő ujjával lefelé mutatott, hogy emlékeztessen engem a pokolra, ahol az ördög uralkodik. Erre egy ujjam felemelésével figyelmeztettem arra, hogy egy az Isten. Képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor ő három ujjával jelezte, hogy ez az egy Isten háromszemélyű, amivel bizonyította jártasságát a mi tanításunkban a Szentháromságról. Látván, hogy lehetetlen legyőznöm ezt a teológiai zsenit, végül is más területre tereltem a vitát. Elővettem egy almát, jelezvén, hogy egy új ostoba elmélet szerint a föld gömbölyű. Mire ő azonnal elővett egy lapos kovásztalan kenyeret, hogy ellenvesse, a Biblia szerint a föld lapos. Nem volt mit tenni, el kellett ismernem, hogy ő győzött.
Az iskolamester egész mást olvasott ki a gesztusokból: – Csupa sületlenség volt az egész. Először is a pápa a kezével úgy csinált, mintha azt mondaná a zsidóknak, hogy kifelé Rómából! Mire én lefelé mutattam, tisztán értésére adva, hogy mi nem mozdulunk. Erre ő egy ujjával figyelmeztetett, hogy ne szemtelenkedjem vele. Én három ujjammal mutattam neki, hogy ő háromszor olyan szemtelen volt velünk, amikor önkényesen kiparancsolt bennünket Rómából. A következő dolog, amit láttam, az volt, hogy elővette az ebédjét. Hát én is elővettem a magamét.”
(Balázs Géza rövidített változata. A teljes A. de Mello Szárnyalás c. művében 55–58. o.)
Utolsó kommentek