Mickey webnaplója

Kár, hogy nem tudok olyan érdekes lenni, mint a világjárók fotóbeszámolói. Hogyan is érhetnének hasonló élmények itthon, szűkebb környékünkön sétálgatva. Olyan hatalmas gondolatok sem fogamzanak meg bennem, mint az ókori görög bölcsekben, mégsem vagyok nekikeseredve. Miként Arany János se volt, mert mint írja: „…az útfélen itt-ott / egy kis virág nekem nyitott: / Azt leszedve, / Megvolt szívem minden kedve.” Hasonló hatások engem is érnek. Ezeket fotókon bemutatni nehéz vállalkozás (márpedig én nem leszedem, hanem „lekapom” a kis virágokat). Hogyan rajzolhatná meg a fényképezőgép térben a fák ágait, hogyan töltekezhetnének a kép nézegetői a szél hozta friss levegővel, hogyan hallhatnák a szél susogását, a patakban nyargaló víz zuhogását, a hullámok ritmusos hangját.
Ma kétszer a fejem fölött szinte megállt a levegőben vitorlázó dankasirály. El-elnézegettem pontos és szépséges ívű lavírozását, e mozgássorozathoz formált testét.
Mit látnának a kép megtekintői, ha lefotóznám a másfél tucatnyi réce egyszerre való felrebbenését, amikor közeledni látnak engem?
Elmosódott vagy éles képet verdeső szárnyakkal.
Ám a hangoskodásukat nem látnák, a vízcseppek potyogását is alig. Nem lehet mindent visszaadni a képekkel.
Tegnap galambraj körözött tőlem északra. Voltak vagy százan. Élmény volt látni csoportos repülésüket. Egyszerre váltottak irányt, s jószerével azonos távolságot tartottak egymástól (kötelékben repültek anélkül, hogy szakszerű kiképzésben részesültek volna). Az erről készült képet töröltem. Hogyan hozhatná vissza együttmozgásuk szépségét a fotó? Melyik kép mutatná meg, hogy ha tőlem elkanyarodnak, szinte alig látszik a madárraj, ám fordulatuk után testük a legnagyobb felületét mutatja. Megkapó élmény látni, amint megnövekedik az égre kivetült „területük”, és sokkal többnek látszanak, mint előbb.
Tudom, létezik mozgókép-rögzítési lehetőség is a fényképezőgépen. Mégis azt vélem, hogy más egy rövid snittet láttatni, és más megélni az egyszeri történést a maga mélységében és szépségében.   
És ehhez már kevés a kamera. Ott kell lenni, benne állni az élményben. Kiesni az időből, megélni a mindenkori jelen pillanatot. Akkor rájövök, hogy mennyire szép is a teremtett világ „nyári napban, téli szélben, harmatban, s ha hull a hó…”
Ma megerősítést kaptam, hogy posztjaim esetlegessége nem egyedülálló. Hamvas Béla pl. fecnikre írta mártogatós, százas tollal azt, ami éppen foglalkoztatta, ami éppen eszébe jutott.
Én is ezt teszem a virtuális fecniken.