A buszon előttem ülnek ketten. A tinilány szóval tartja a tinifiút. Nemigen foglalkoztat hadarása, meg aztán nem is nekem szól. Mégis felkapom a fejemet egy kitételére: „Á, én nem bírom az öregeket. Már húszmillió éve áll a busz a megállóban, s éppen indulna, amikor a vénségnek eszébe jut, hogy le szeretne szállni.”
Hát én nem tudom, hogy bírom-e magamat. Még nem gondolkoztam rajta. De amik történnek velem az utóbbi időkben – az újdonság erejével hatnak. Kezdem nehezen előbányászni fejemből a neveket. Mint a viccben, amikor az öreg a barátjától kérdezi meg, mi is az a kora tavaszi lila virág, amely illatos. Á, Ibolya? Erre kiszól a feleségének: „Ibolya, lécci…”
Ezzel még nincs vége. Fiamnál a forgalmi, de én fogom a kocsit használni. Szólok neki: Add már ide, lécci a forgalmit, hadd viszem le a kocsiba.
Adja.
Zsebre vágom.
Leviszem. Rakom a szokott helyére.
Másnap rendet rakok a zsebeimben.
Nálam van a forgalmi.
Hát az hogy lehet?
Pontosan emlékszem, hogy levittem, és a mozdulatra is, amivel helyére tettem.
Keresem a bérletemet.
Nincs a zsebemben.
Érthetetlen.
Azaz dehogyis az.
Kitalálhattátok már, hogy mi történt. Előkaptam a kis műanyagtasakot és a helyére tettem, csak éppen nem azt a tasakot, amelyiket akartam.
Érdekes lett volna igazoltatásnál a bérletemet felmutatni, hogy nézzék csak, érvényes az engedélyem.
Mint ahogyan érdekes lett volna fordítva is: a BKV járatain az ellenőröknek kezemben lobogtatva a forgalmit bizonygatnom, hogy megvettem a 100 napra szóló bérletszelvényt. Rá is írtam arcképes igazolványom számát. Nézzék csak meg!
Bevenném a bilobilt, melyet több ezer forintért vásároltam a patikában. De nem teszem, mert a Reader’s Digest nemrégiben megírta, hogy nem igaz az a híresztelés, miszerint a bilobil segít az agyi érelmeszesedés oldásában. A tudományos kutatás nem igazolta hatásosságát.
Placebo az, a páfrányfenyőnek tulajdonított gyógyhatás ugyanis nem igazolható.
Mit tegyek? Van húszmillió tonna bilobilom.
Az évek múlnak, és én itt állok gyógyhatás nélkül.
Utolsó kommentek