...
„Rusztem maga volt ő!...s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot! ... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte."

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dicséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak."
...
Egy ideje foglalkoztat ez a finom humorral átszőtt balladarészlet.
Arany János beleérző képessége egy-egy történelmi szituációba csodálatra méltó. A ravaszkodó török valamilyen módon szeretné lecsalogatni az életben maradt apródokat, akik a romok tetején himnikus hangon méltatják Szondi kapitány hősiességét.
A török még „rátesz egy lapáttal”, mert szeretné, ha feladatát eredményesen ellátná. Ravaszul túllicitálja az apródokat, amikor egy török-perzsa regehőshöz méri Szondi tettét.
Ám igen hamar kibújik a szög a zsákból, vagy ha úgy tetszik, „kilóg a lóláb”. A hősiességre utaló tódítás pusztán azt célozza, hogy az ifjak fejezzék már be mihamarabb a méltatást.
Ellenkező végletbe csap át: "Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már / Dicséretiből az otromba gyaurnak? / Eb a hite kölykei!/…
Ilyen váltás még akkor is előfordul, ha a dicshimnuszt zengővel teljesen egyetért az, aki szeretné, ha azért befejeződne az ünneplés. Ha pedig pusztán ravaszkodás, akkor éppen ilyen rövid idő alatt történik meg a hangulati pálfordulás.
Ez Arany kitűnő lélektani megfigyelését igazolja. A látszólagos empátia pontos megjelenítése teszi olyan hittelessé ezeket a versszakokat, s az egész verset.