Ha felmék a falu menti nagy hegyre.
Letekintek, letekintek a völgybe,
ott látom az, ott látom az
ici-pici házakat,
feljebb meg a Jura hegység - távolban.
Na, itt abba is hagyhatnám a mai posztot, merthogy ez történt ma délelőtt. Becserkésztem a falu eddig nem látott fertályát.
Van egy magaslat a település határában, ahonnan legalább 30-50 km-re el lehet látni. Meg nem mondom, hogy a Jura-hegység milyen részeiről készítettem fotókat, de erős a levegőperspektíva, ami arra utal, hogy kicsit odébb vannak ezek a régi kövületek, ezer méteres vonulatok.
Lent a völgyben pedig zöld minden. Ma igazi tavaszi idő van, vidámak a gyerekek, annál is inkább, mivel szerdán az alsósoknak nincsen tanítás a szerdai napokon. Igaz, hogy négyszer viszont délelőtt, délután egyaránt az iskolában gubbasztanak.
Visszatérve a mai sétámhoz, jelenthetem, hogy a falut keresztbe-kasul végigjártam, minden részletét
feltérképeztem a szememmel,
fényképeztem a kezemmel,
benyomásaimat elraktároztam magamban.
Ma elég szép házakat láttam, köztük persze szívem a száz évvel ezelőtt építettek stílusa felé húz. Úgy rakták össze ezeket az épületeket, hogy ma is lakhatók, mi több, patinás létük garancia arra, hogy a következő száz éveket is bírják.
Feltűnő, hogy egy ilyen kicsi falu mennyire aktív életet él, mennyire mozgásban van. Építkeznek, fát vágnak, telepítenek, virágos kertjüket ápolják. Fejlesztik, építik, szépítik: erőfeszítéseket tesznek arra, hogy értékesebbé legyen lakókörnyezetük. Ha idejössz, nem fogsz találni eldobált szemetet. Közterületen sem. Ez belső igényesség kérdése, vagy ha úgy jobban tetszik, az életigénylésének a kérdése.
Az a hír járja, hogy ma éri el Franciaországot a japán erőműből elszabadult sugárzás. Habár alig mérhető mennyiségben.
Semmi sem tökéletes.