Igen.
Korareggel indultam a szokásos vérvételre.
Ha nálam lett volna fényképezőgépem,
ha félreállok a kocsival,
hatalmas fotó készülhetett volna arról a ködről, mely csak az Aranyhegyi-patakban ült meg, sehol másutt. Még a nap is pislákolt, megfürdetve a pázsitot a patak szélén. Jól mutatta volna, hogy a köd a mélyedéseket szereti, jelen esetben a patak teknőjében terpeszkedett, gomolygott.
De hát miért is vinném a gépet, ha egyszer a laborba készülődöm? A kérdés költői, megvallom – egyben szamárság is –, mert a válasz a fentiekben található. Éppen azért kell mindenhova cipelni, mert a téma nem vár, egyszeri és hamar elillan. Volt rá eset, hogy mire beállítottam a témához a gépet, megváltoztak a fényviszonyok, és nem tértek vissza a maguk gyönyörű egyszeriségükben.
Meg kell jegyeznem, túl korán érkeztem a kórházi laborba. Még csak azok voltak jelen, akik messziről jönnek, és nem áll módjukban megválogatni, hogy mikor induljanak: a menetrendhez kell alkalmazkodniuk. Na akadt egy protekciós is közöttünk.
Egyszer csak dolga végezetten jön kifele. Kérdi tőle egy idős dáma: elkezdődött már a vérvétel? Mire a kérdezett úr: Még nem, csak engem „behívtak”.
Pontosan fogalmazott: persze, hogy behívták. Hiszen valakinek a valakije lehetett, ezt később csókkal árulta el. Ugyanis a kötelező öt perc leteltével abbahagyta a tampon sebre szorítását, a rendelőből kijövő asszisztensnek nagy puszit nyomott az arcára. „Boldog őse, rokona vagy ismerőse” lehetett.
Addigra vagy tizenketten összejöttünk, mire kirakták a plasztik-sorszámokat a szokott helyükre. Mindenki igyekezett egyet megkaparintani, lehetőleg egy alacsonyabb sorszámú tikettet.
Nem tetszik nekem ez a gyakorlat.
Szerintem ruhatári jegyeket kellene kitenni, melyből egyet-egyet érkezési sorrendben letépnének a páciensek, majd ebben a sorrendben vennének egyet az utóbb kirakott sorszámokból. Tudtátok követni?
Most pedig még egy képet kiteszek a régmúlt családi fotókból, hogy érzékeltessem, amit 1986-ról írtam abba a bizonyos másik, közös blogba. A fotón Miklós fiam látható, aki „az út mellett, mind meglocsolja a füvet…”  
Bizony, szerencsés szimbiózisban éltünk én, a fiú és a folyton szomjas gyep, merthogy rólam levette a locsolás gondját, a fű pedig hálásan fogadta az életet jelentő folyadékot.