Tegnap két kérdésre vártam választ, két elég fontos ügy rendeződésére. (Please wait!)
Az egyik: milyen állapotban érkezik haza unokánk a kórházból, aki elesettsége folytán nem akart vagy nem tudott táplálkozni. (Kiderült, hogy érzékeny a tejfehérjére.)
A kórházban, gondolom helyes diagnózist állapítottak fel, mert látványosan elindult a fejlődés-gyarapodás útján. (Tegnap reggel érte miséztek a Belvárosban.) Különféle jótét lelkek ellátták egyebekben mindenféle segédeszközökkel, sterilizálóval, melegen tartóval, mérleggel. Némelyik szerkentyű akkuval működik. Sikerült négy olyan cerka-akkut összeszedni, amelyik szóra bírta a most fontos készüléket. Ma reggel még vettem egy négyes akkugarnitúrát, hogy a használat folyamatosságában ne legyen fennakadás. Ezek most töltőn. Viszont ugyancsak reggel eredménnyel visszavittem egy viszonylag drága cuccot, amelyből kettőt lett (sterilező, egyet vettek, egyet kölcsön kaptak). Ezeken kívül, elkezdtem fotózni a kis aranyost, de az eddigi képek nem hozzák azt a szépséget, amelyet látok benne. Majd még próbálkozom. Levike rendesen átrendezte életünket. Egyelőre Luci (nászasszonyunk) áll helyt és Mica, akik segédkeznek éjt nappallá téve a rendszeres étkeztetésben.
A második kemény kihívásról: Tegnap rám telefonált a számítógép szerviz, hogy nem tudják megmenteni a winchesteremen lévő anyagot, bár még próbálkoznak.
Kértem, hogy próbálkozzanak, s a folytatást ma megbeszéljük. A lényeg, hogy a közelmúltban több mint száz oldalon összefoglaltam életemet, hogy valamiféle képet hagyjak magamról, elődeinkről, családunkról valamennyi gyermekemnek, hogy ha érdekelné őket, hogy „hogy is volt az akkor régen”, megismerjék azt a világot, amelyik a miénk volt, s azt, ahogyan a világra néztünk. Benne a családfa fellelhető része stb. Nos, ez elveszett, ha minden igaz – gondoltam. Még megjegyeztem, hogy nem vagyok hajlandó újra nekifogni éveim értékeléséhez. Kérdezzen ki-ki, amire kíváncsi, és amíg élek, elmondom, mik történtek velem életemben. Tehát fájó, de beletörődő szívvel mondtam le róla, hogy visszaemlékezéseimmel valaha is megajándékozhatom utódaimat, de elfogadtam azzal, hogy ha lehet, áldozatképpen fogadja el tőlem Isten, csak Leventét áldja meg kiteljesülő élettel.
Így teltek el órák, mígnem késő este eszembe jutott, hogy Ábrahám áldozatát is elfogadta egykor, mármint hogy Izsákot feláldozza, de mégis meghagyta amannak az életét. (Ábrahámnak nem volt fia. – Hát Izsák? In: SICC)
Nos, ezeken rágódtam este, amikor kiderült, hogy nem vesztek el dédelgetett „magzataim”, a magam szülte írások, mert Mica fiú egy hónapja valamennyit egy külső tárolóra pakolta. Képzelhetitek, a boldogság majd szétvetett estére.
Megmutatta nekem Isten szerető jóságát: Levente ígéretesen hozzálátott a gyarapodásához, s agyszüleményeim is épségben megőrződtek az utókornak. Hála Istennek! – mondom én, de nemcsak szólamszerűen, hanem mélységesen átélve a Gondviselés transzcendens létét, valóságát. Átélve, hogy a picikéért mondott sok-sok ima meghallgatásra talált. (Vö. az erőszakosaké a mennyország, továbbá: Kérjetek és adatik nektek, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek stb.), és átélve annak az örömét, hogy elveszettnek hitt írásaim megkerültek.
Kell ennél több?
Most boldog vagyok.