Tavaszi szél fújt naphosszat. Néha a sivatagban éreztem magamat séta közben. A száraz homokot hord és szór szanaszét a szél. Mehetek hajat mosni.
Lent a Duna-parton pincér áll a nyitott konyha előtt, kezében felszolgáló tál, rajta egyfogásos húsétel. Egyre agresszívebb hangon kiabál:
– A rántott lepényhalat melyik asztalhoz vihetem? (És megismételte még vagy ötször mire hallótávolságon kívülre kerültem.
– Kis nyeszlett szőke fruska barátjához kis nyeszlett hangon (miközben egy fekete pajeróra mutat): – – Elfogadnám!
Elfogadná. Még nagyon sokan elfogadnák, de senki sem ajánlja fel ingyen. Közben a reggeli zsolozsma szövege kondul meg belül:  – Bárcsak hallgatnátok ma Isten szavára! Népem, ne légy keményszívű! Elfogadjuk? Na nem a pajerót. Azt szétzabálja a rozsda, azt ellopja az, akiknek még jobban kell, mint nekem, arra sokat kell költeni … el odáig, hogy feltehető a kérdés: Mi szolgál kit? Avagy: Ki szolgál mit? Sokkal hatalmasabb kincsek ingyenes kínálásáról – ritkán pedig elfogadásáról – szól a dal. Csak észre kellene vennünk. Írva van: „Itt sokkal nagyobb van, mint Jónás. Itt sokkal nagyobb van, mint Salamon.” (Lk 11,32) Elfogadjuk?
Kapunkon hirdetés: Ebben a házban 82 nm-esnél nagyobb lakást keresek a 2. emeletig. Egészen izgalomba hoz. A miénk, és még öt megfelel a kritériumnak. Még ma kiköltözöm innen családostul – mondjuk 70 millióért.  
Délben az a szerencse ért, hogy több mint két órán át a vállamon nyugodott Levente – mindvégig hűségesen szuszogva, álmodva.  Fel kellett ébreszteni, hogy bekapja soron következő fejadagját.
Megint készült róla néhány kép.