Mickey webnaplója

Tegnap az első selejtezés után 88 fotó „maradt talpon”. Kb. fifty-fifty arányban készültek tárgyfotók és – az egyszerűség kedvéért portrék, vagy legalábbis – emberábrázolások. Ez a két terület csak a fényképezőgépnek jelent azonos munkát. Bár igazán egyikhez sem értek, de elég profi ahhoz a gépem, hogy gyengeségeimet valamelyest leplezze.
Mindenesetre tapasztalom, hogy a két műfaj alapvetően más feladat elé állítja a fotóst.
Ugye adva van egy érdekes épület, egy régi relikvia, egy szépen kirakott csegely vagy kupola, egy lőrés, egy csomó kiglancolt evőeszköz katonásan elrendezve, hátulról megvilágított zöld üvegpalackok felkupacolva. Mindezek engedelmesen várják, hogy valamelyik fotósnak feltűnjenek. A földrengés szerencsétlen kivételétől eltekintve – ezek ingatlanok, passzívan tűrik, hogy letapogassam őket, nem pislognak, ha hosszasan vacakolok a beállítással, nyugodtan állnak a kamera elé, nem viselkednek, hanem feltárulkoznak objektív mivoltukban. Csupán a fotóson múlik, hogy eljátsszon a súroló fény adta játékossággal, egy komplikált tárgy árnyékával vagy éppen az árnyékos részre vetülő fénypászmákkal. Zoom-olhat kedvére, nem ütközik soha személyiségi jogokba.   
Nem így a portrézás alkalmával. Ha megkérek valakit, hadd készítsek fényképet róla, az biztosan viselkedni kezd. Mindenki tudja, hogy ez az arc soha nem ilyen. Gondoljunk csak az osztályképekre. A gyerekcse ül az ábécés könyv előtt, mereven néz maga elé, szája már körbenyálazva, hogy ajkai fényesek legyenek. Keze a könyvön nyugszik. Viselkedik. Konvergens. Mindenki egyformán ül, így hát neki is úgy kell ülnie.
Az ellenkező példa a lesipuskás módszere. A fotós fapofával settenkedik kiszemelt áldozatai felett, mögött, körülöttük, és megpróbál normális képeket gyártani. Ha csoportot fotóz, egyik-másik alak biztos éppen pislog, vakaródzik, kitátja a száját (Ha fotóznak éneklés közben, én mindig abbahagyom a nótázást. Kire tartozik, hogy a jobb felső 4-esből kiesett a tömés, és egyébként mandulagyulladásom van?), nyeli a falatot, tincsei összekuszálódtak, vagy valami zavaró vacak torzítja a képet a háttérből. Még a legjobb, ha rájátszik a témára és tréfásra veszi, hogy kép készül róla. Játszik, hangulatot teremt, bohóckodik, mint Einstein, aki nyelvet ölt a fotósra. Könnyebben elhisszük neki, hogy jókedvéből fintorog.
Valamiért legjobban a sziluettekket szeretem elkapni. Nem mindig sikerül. hogy miért? Mert itt nincs arc, csak arcél, nincs azonosság, csak sejtés. Nincs személyiségi jog, mert bizonyíthatatlan, ki is van a képen. Csak a beavatottak tudják. Ők pedig talán örülnek neki, mint én, amikor régi árnyképen felismerem Beethovent, Mozartot vagy éppen Mátyás királyt Beatricével.