Régre megy vissza a köszöntőkkel való bíbelődésem. A piaristák egy életre emlékezetembe vésték anno, hogy nem illik levelezőlapot küldeni valakinek, és néhány üdvözlő szóval elintézni: „Itt nyaralok, üdv” stb. Ezeket a filléres hencegéseket kerülni kell. Ha valakinek írni akarok, az levél legyen, mondandóval.
S hogy rátérjek arra, amiért leültem írni, karácsonykor sem lehetett kellemes ünnepeket kívánva megúszni a témát, mert azonnal megkaptad a szerzetestől: „Kellemes a lábvíz. Ha köszöntőt mondasz, legyen személyes, legyen mondandója, formája, mélysége, hosszúsága.”
Kerültem is a felköszöntéseket.
Felnőttkoromban aztán többnyire személyes köszöntések estek.
Utolsó munkahelyem évtizeden is túl az egyik jezsuita lapszerkesztőség lett. Itt megültük a név- és születésnapokat, amíg el nem laposodott a dolog. Valamiért általában engem kértek búcsúztató szövegek, ünnepi felköszöntők megfogalmazására. Ezek közül hozzám azok álltak közel, melyeket valamelyik nóta dallamára lehetett ráhúzni, mint egykor a zsoltárokat.
Így írtam a Már minálunk, babám… az jött a szokásba, és írtam az A horgosi csárda dallamára is felköszöntő csasztuskákat.
Egyszer pedig a móka kedvéért eszperente nyelven. Mire a felköszöntött visszanyelvelt: „Hú, de szép! Gyerekek, nekem ne rendetlenkedjetek, mert megverlek benneteket.”
Mint említettem, végül is ellaposodott a dolog. Nyűggé lett, ki minek örülne stb.
Így hát, javaslatomra fordítottunk a dolgon. „Ezentúl akinek jelentenivalója van (névnap, születésnap eredményes doktorátus stb.), hoz egy üveg bort, miegymást, jelenti, hogy miért fogunk enni-inni, mi meg kezet rázunk vele, megveregetjük a vállát, megöleljük, kinek mi jár.
Történt pedig egy alkalommal, hogy az egyik doyen jött kezében egy flaskóval. Körülnézett, lehettünk vagy hárman (fogytunk, fogytunk, amíg tartott belőlünk. Vö. létszámleépítés)… Tehát a doyen körülnézett, és megkérdezte, ki az ünnepi szónok? Én is körülnéztem – a másik kettőn, és magán az ünnepelten, aki természetesen nem lehetett az ünnepi szónok –, és kivágtam: Hát én. Ő rám mosolygott, én meg azt mondtam neki: Isten éltessen!
És passz. Sok ember – nagy beszéd, kevés ember, kis beszéd.
Hadd jegyzem még meg, egy alkalommal tréfáskedvű rímfaragó kollégánk megírta saját felköszöntő versét. Csakugyan mókás volt, amikor felolvasta: „Ünnepi dalomat zengem /
a Jóisten éltessen engem! ... Beosztásom mégis rangos, / Itt egy soproni Kékfrankos. /
Kiáltunk, hát mind, hogy: ÁCSI! / Éljen soká Jóska bácsi!”
Minden felköszöntőnél azonban jobban tetszett az a csaknem száz éves szamárság, melyet a Grätzer: SICC-ben találtam. (Már leközöltem posztban.) Ez egy csapongó képzavar, mely az izé izéjének izéjéről visszaizélő izé izéjén megizélő izéjéről izébe izélő izéjét izéli az izének. Minden szó mögött értelmes szó áll és ennél sokkal hosszabb a szóáradat. De nem ez a lényeg. A csapongás olyan fokú, hogy nosza. Most, hogy kézbevettem, elmosolyodtam azon, mit kezdene vele egy szinkrontolmács? Alighanem megbolondulna, ha át kellene tennie más nyelvre.
Ha nem volna ma olyan ünnepi az esemény, talán elmondanám.
Bár ki tudja?
Ha az eseményeket követő jókedvű ünneplés kereteit nem feszíti szét, még sor kerülhet rá, hogy kissé a helyzethez idomítva elolvassam.
Mert ma aranymiséjét mondja a Távlatok főszerkesztője, Szabó Ferenc SJ.
PS. Míg nem figyeltem oda, Szabó páter Prokop Péter-díjas is lett.
Nos, ma az ő arany miséjére tartok „ebben a nagy melegben”: a ventilátorok hűvöséből a 35 fokos belvárosba.
Utolsó kommentek