1. Lementem, majd visszajöttem, mert hűvösebb volt az idő, mint gondoltam, plusz itthon hagytam a kiváltandó kenőcsöket. Vittem viszont három cserekönyvet a könyvmegállóba.
2. Először a postára mentem, mert láttam, hogy jönni fog a HÉV tüstédes tüstént. Úgy is lett. Egy megállóra a csomagos posta. Viszem a SZIG-emet, lakcímkártyámat, értesítést a csomag érkezéséről. Előttem egy nő áll értesítéssel, hogy csomagja érkezett. Mint mondta, egész nap otthon volt, mégsem kézbesítették a csomagját. Mire a postáskisasszony: Nincs azoknak idejük várni, hogy otthon van-e vagy sem. Megnyugodtam. Nekem is az a banda állíthatta ki az értesítést, akiknek nincs idejük várni. Csak azt nem értem, hogy az értesítés kitöltésére hogy volt idejük. Be se csengettek. Ne mondd, hogy süket vagyok. Elvira is itthon volt, és ő jól hall, továbbá hadd jegyezzem meg, hogy mire előkotorta a tollát, kisilabizálta a nevemet, címemet, s lépcsőházi körülmények között megírta, levélszekrényemet megkereste, kétszer leértem volna. Ha nem így van, megeszem a kalapomat. A postához pedig szónoki kérdésem: Mit jelent a „kézbe”sítés, ha nem érnek rá a kézbesítésre. Nincs mozgósítás, s háborús körülményekről sem tudok. Miért nem érnek rá?   
Tehát nekik nincs idejük várni. Nekem viszont van időm, és még ki tudja, hányunknak, akik elzarándokolunk a postahivatalba, hogy sorállás után megkapjuk, ami a mienk. Azzal kezdtem, hogy odaadtam a SZIGemet, lakcímkártyámat.  A kisasszony megnézte, megnézett engem is, memorizálta, hogy mit keres, majd bevágta a kis ablakot, előhozta a csomagomat, elkérte a SZIGemet, lakcímkártyámat, rám nézett és kiadta a csomagomat. Mi van ezzel a világgal? Meg vagyunk mérgezve?
Persze nem akkora a dolog, és én csakugyan ráérek. De hát nem kellene megjáratniuk, ha már egyszer a kezükben van a csomag, és itt landolnak a ház előtt. Más kérdés, hogy öcsém kénytelen volt elkocogni a helyi postához, mert valahogyan fel kell adnia a kért teát.
Mint az eddigiekből kiderült, megérkezett. Ma érkezett meg, amikor délelőtt megittam a korábbi adag utolsó fél literjét. Randevú nem sikerül ilyen pontosan, mint a szül.napomon feladott csomag érkezése. Innen és most újra megköszönöm kedvességét.
3. Visszafelé Molnár Ferenc: Az üvegcipő c. vígjátékát kaptam ki a könyvmegállóból, meg Szent-Györgyi Albertnek Az anyag élő állapota c. eszmefuttatását.  Ott hagytam három feleslegessé vált könyvet.
4. A patikában kiváltottam a havi recepteket. A patikáriusnő első kérdése: Azt adja, ami a recepteken van, vagy hasonló mérsékeltebb árú gyógyszereket?Visszakérdeztem: Ugyanolyan alakúak a más típusú drogok, mint amiket szedek? Nem – mondja határozottan. Mire én: – Nézze, én naponta tízféle gyógyszert szedek. Ha nem ismerem fel a szokásos alakjukról, fogalmam sincs, melyiket szedjem reggel, délben, avagy este. És mennyit. Ezt hát tisztáztuk. Ám utoljára maradt az, amelyiken csak a hatóanyagot tüntette fel az orvos. A patikus felsorol kb. tízféle, számomra teljesen ismeretlen gyógyszernevet, a butylpiramidazintól az antikrematorinformexig. Hát ez marha jó. (Lehet, hogy rosszul jegyeztem meg a neveket, mindenesetre ugyanígy nem értettem az általa elsoroltakat, mint ti az általam írtakat.)
Mondjátok – kérdem újra –: micsoda világban élünk?
Kérdezem a patikustól, hogy mit gondol: orvos vagyok vagy gyógyszerész? Honnan tudjam, hogy melyik a leghatásosabb az én bajomra? Egészen másfajta végzettségem van. Mi van akkor, ha az általam választott vegyszertől földobom a talpamat? Ki felel érte?
Szó szót követett, majd azt mondtam neki: nem látok a receptekre előkészített kemikáliák között Atorvát. Előhúz egyet a fiókból: Ez az? Mondom: pontosan.
Megnyugodtam, fizettem, hazajöttem a zsákmánnyal.
Végre itthontudom, az egy hónapra való táplálék-kiegészítőimet. (A kockázatokról és mellékhatásokról nem érdemes senkivel sem beszélni, mert mindenki más tanácsot ad.)