Mivel negyven fölé ugrott a vérsűrűségem %-a, a szokásos havi ritmustól eltérően két hét elteltével hívtak vissza vérvételre a kórházba. Jelentem, két hét alatt vérem csaknem felére hígult a megemelt dózisú „patkányméreg”-től.
Kár volt visszahívniuk.
Megkérdezhettek volna, hogy újabban piálok-e, ami ellene dolgozik a vérhígítónak. Azt válaszoltam volna, hogy igen, esténként egy nyelet Unicumot bekapok [Zwack úr, mit ér ez  reklám Önnek?], mert a gyógyszerektől keserű a szám íze. S akkor akár telefonon rendelkezhettek volna a dózisról. Mindegy. Szabál, az szabál, meg kell mérni a változás mértékét, s úgy adagolni a pirulákat. Tanultam a leckéből, nincs Unicum, csak ritka alkalmanként. Végül is örömmel jelentem, hogy megint csak egy hónap múlva kell megszúratnom magamat.
Hanem a kórház.
Lassan úgy járok oda, mint aki hazamegy. Ismerős orvosok, ismerős ápolószemélyzet, ismerős takarítók közé. Utóbbi kora reggel ügyködik többmázsás gépével. Szokott mozdulatokkal csévéli a vagy 30 m-es kábelt, majd ezután ugyancsak szokott tempójában és mozdulatsorral osztja ketté a nyeles felmosóval a széles folyosót, hogy azután a maradék térfélen lendületesen haladva összekotorja mindazt, amit a gép otthagyott. Mindkét térféllel gyorsan végez.
Közben megérkezik a szemétszedésre specializált asszonyka. Külön zsákokba gyűjti a veszélyes hulladékokat, külön a vegyes szemetet. Ledobja őket a lift mellé, mert megint másvalaki gyűjti be emeletenként haladva a zsákokat. Hogy ne unatkozzunk, érkezik az éjszakás személyzet által használt és mosogatásra váró evőeszközök és tálakat szállító ember fémvázas kocsijával. Csörömpölve halad a lift felé. Az italautomatától érkező orvos udvariasan kikerüli őt kezében műanyagpohárral (benne a reggeli kávéval). Mi meg megjegyezzük az érkezési sorrendet, mert kora reggel még nincsenek kitéve a plasztik sorszámok. A nővér megérkeztével erre is sor kerül. Tiszteletben tartva az érkezési sorrendet, általában minden zavar nélkül veszegetjük el a sorszámokat. Az első páciens beáll az üvegajtó mögé, hogy meghallja, ha szólítják. Vérvétel után már ő figyelmezteti a soron következőt, hogy indulhat. Mint „hármaska” beállok én is az üvegajtó mögé hét óra előtt öt perccel. Ugyanis az ajtó fölött falióra ketyeg valamelyik gyógyszergyár jóvoltából. Pontosan jár, és kék számlapját jól megvilágítja a rövid neoncső, melynek armatúrája leszakadna, ha nem tartaná ott a hely stílusához illeszkedő leukoplaszt.
Bajban vagyok. Eddig úgy tudtam, hogy begörbített könyökkel várjam meg a szúrás helyének hegesedését. A mostani nővér pedig figyelmeztetet, hogy ne hajtsam be a karomat, hanem nyitott karral várjam meg a véralvadás öt percét.
Mint rendesen, felgyalogolok egy félemeletnyit, mert onnan szép kilátás esik a korareggeli Remetehegyre. Figyelem a Perényi lejtő autós forgalmát, majd boldogan távozom.
Persze ezzel nincs vége nyugdíjas programomnak. Déli egytől kezdve fél óra áll rendelkezésemre, hogy megismerjem és feljegyezzem a laboreredményemet. Addig hívom a központi számot, s hallgatom a gépember hangját, majd Mozart Kis éji zenéjét, mígnem próbálkozásaim sikerrel nem járnak. Ha nem ismertem volna gyerekorom óta ezt a muzsikát, az elmúlt hónapok során annyiszor hallottam már, hogy mára mindenképpen megtanultam volna.
Ám itt abbahagyom, mielőtt még írásomtól hospitalizálódnátok.