Mickey webnaplója

Ha Elvi tanított, akkor kedd van. Én időben átkocsiztam hozzájuk, együtt ki Piliscsabára, hogy míg ő tanít, én Levussal focizok. Így is lett. Tolta lábbal maga előtt a labdát, bújócskáztunk a szaletliben, megkapargattuk a nagy fa kérgét, lépcsőztünk egy keveset, a hangyákat egyesével és bolyban is megszemléltük. Minket meg (dehogy minket, őt) az egyetemista lányok. Még integetett is nekik. Az égen repülőt kerestünk és találtunk. Sokáig figyelni kellett a füvet köralakban locsoló elmés szerkezetet. Hogy változatosabban teljék a másfél óra, hol a balzsebemből szedtem elő a vizes palackot, hol a jobb zsebemből a kölesgolyót inni és enni. Hazafelé úton elaludt. Itthon ebéd, majd Elvirának hallgatnia kellett az egyetemen. Tücsi jött koradélután erősítésképpen. Délután a kanyaróoltás miatt belázasodott Levente. Nurofent kapott spricniből, amit Blanka unoka „egészségítő”-nek nevez. 37,5-tel indított a picike, de mire elmentek teljesen láztalanná lett. Előbb nagyanyja kebelére hajtotta fejét, majd az én vállamra, utóbb egy fél órát kibírt az ágyunkon fekve. Egészségesen kb. annyit bír ki, míg a szélére ér. A fiatalok megérkezése hatásosan rásegített a Nurofenre. Levente teljesen megnyugodott a gondolattól, hogy van apja-anyja-nagyanyja-nagyapja. Együtt vacsoráztunk. Levente újra jó étvággyal evett, együtt mókázott, kacagott apjával.
Közben kezd besötétedni. „Immár a nap leáldozott, Teremtőnk kérünk…” – indul az esti himnusz.
Kaptam egy könyvet lektori véleményre, majd nekiugrok, de nem ma. Ma azzal egészítem ki posztomat, hogy közreadok egy másik anyagot, mely arról szól, mint telt el családomban az 1988-as év.  Két jellegzetes epizódot emeltem ki, egy évet úgysem tudok egy oldalon végigelemezni. Álljon akkor itt csemegének.
1988-ban a VASÉRT jóvoltából külföldön nyaralhattunk. Abban az évben már nagyon forró volt a helyzet az NDK-ban. Így esett, hogy megkaptuk a nyaralási lehetőséget a cégtől, noha nem voltam párttag, csak egy senki középvezető. A Balt-Orient Expresszel indultunk. Ez a mezsdunaródnaja zseléznaja daróga (bocsánat: pójezgy) arról volt hírhedt, hogy a kalauzok osztogatták az ágyneműt a hosszú útra, és ezért hatalmas baksist követeltek. Én kerek perec megtagadtam, hogy bármit is kölcsönözzek a haramiának látszó bolgár kallertől, de igen hosszas alkudozás után a kért összeg töredékéért mégis csak ránk tukmálta a vackát. Kellemesebb élmény ugyanerről a vonatról egy feltehetőleg szlovák határőr, aki éjszaka elkérte útleveleinket. Mica négy éves legény volt. Összekucorodva aludt az ülésen. Mindnyájunk arcát összehasonlította a képpel, s mikor Micához ért, magyarul megszólalt: „Hadd aludjon a legénke.” Igen, ez emberi hang volt.
Drezdában átszállás „nach Tabarz”. A vonaton számomra értékelhetetlen felirat a helyjegyváltásra vonatkozóan. Sok időnk lévén elmentem az információhoz, megtudakolni: kell-e helyjegyet váltanunk. (Eddig nem kellett megszólalnom idegen nyelven.) Többször elismételtem magamban, hogy mit fogok kérdezni. Nagy megnyugvással vettem tudomásul: az illető érti, mit kérdeztem. Nein – válaszolta.
Tabarzba érve a tömött vonatról leszálltunk. Szállásunk gondnoka egy házaspár, már várt ránk az állomáson. Lothart és Margaretet fotókról ismertem, melyet a cégnél mutogattak a korábban Tabarzban járók. Amikor a gyanúsan ismerős emberpár közelébe érkeztem, hangosan úgy kanyarítottam mondanivalómat, amiben benne szerepelt: „aus Ungarn”. Erre felkapták a fejüket, ránk mosolyogtak, mi vissza, ők hatalmas Tschüss-szel köszöntöttek, mi jó napottal válaszoltunk, majd ütött-kopott Wartburgjukba és Trabantjukba gyömöszöltek hatunkat. A kastélyszerű, 1 millió márkáért rendbe hozott épület ajtajában mosolygott még egy ember, az asszonyka apja, Rolf, aki majd Mica öreg barátja lett, még pingpongoztak is együtt.
Az emeletes épület egyetlen lakói mi voltunk. Két hatalmas terem állt rendelkezésünkre. Egyikben a lányok, a másikban mi többiek laktunk. Két másik családot is vártak volna, de (megint csak arra gondolhatok, a nemzetközi helyzetre való tekintettel) egy sem vállalta a nyaralást az NDK-ban. Lothar Magyarországot Eldorádónak tekintette, bennünket is egy gazdag, szabad ország lakóinak. Mi tagadás, 7 Ft-ért kaptunk egy márkát, és mi lényegesen többet kerestünk, mint ők az NDK-ban. Csakugyan császárok voltunk ez egyszer. Presszóban fagyiztunk, villanyvonatot kapott Mica és sportcipőt, Zsuzsa egy UMF-zsebórát választott magának, a többiek – már nem tudom, mit. Felmentünk Türingia egyik magaslatára a Grosse Inselsbergre, s fent urasan megebédeltünk. Minden árunak azonos volt az ára, akár Berlinben vetted, akár egy hegy tetején.
Együtt barangoltunk Eisenstadtban a Bach Múzeumban, egy Öreg autók Múzeumában, de felvittek bennünket Wartburg várába is, Szent Erzsébet relikviáit, életterét megtekinteni.
Az NDK-ban mindenre kétütemű kocsikat használtak. Jellegzetes, égett olajszagú füstjük mindenütt jelen volt. Mindent háromkerekű, kétütemű csotrogányokon szállítottak.
Egyszer szombat lévén a helyi zöldséges zárva volt. Az utcára helyezett árukínáló tábla természetesen semmit nem tüntetett fel. Csak a tábla tetején állt szöveg: Unsere Angebot. Lothar kifakadt. Unsere Angebot: Nichts. Das ist Sozialism. Margaret azonnal körbepislogott: Aber Lothar! Psst! Hogyne tekintett volna körül. Elmondásuk szerint az NDK-ban még abban az időben is 180 000 besúgót foglalkoztatott a Stazi.
Mindenesetre lehetett onnan ezt-azt hozni. Egy goffri-sütőre határozottan emlékszem.
NDK-s kalandunk éve egyébként a gazdasági változásokban bővelkedett. Ha emlékezetem nem csal, jövedelemérdekeltségi rendszerben dolgoztunk. Mindent pontoztak, és a gazdasági mutatók alapján kaptunk prémiumot. Ilyen fogalmakat ma a retro-szavak körébe utalunk, hogy gmk, boltok bérbeadása versenytárgyaláson. Azt tudom, a gyerekeknek sokat emlegettem, hogy az év végi részesedésből egy nyers fehér Volvót fogok venni. Sose lett Volvóm, nem is bánom, a svéd gyár francia motorokat szerel a kasznikba, mert motorgyártással nem foglalkozott a Volvo. 
A VASÉRT szállított az egész országnak vastömegcikkeket, de tengeri herkentyűt is. Hiszen vidéki hasonló profilú vállalatok is léteztek? VASVILL, Transvill, FERROVILL, tudom is én még hány és milyen nevű. Egyik, tüzeléstechnikai osztály pl. japán fénymásolókat akart forgalmazni. Mi hagyományos tűzhelyekkel, keringtető szivattyúkkal, kályhákkal, radiátorokkal kereskedtünk, meg tüskés dróttal, és minden más egyébbel.
Máig mosolygok egy epizódon, mely a BNV-n ért. Összefutottunk a főosztályvezetővel, én és egy osztályvezető nő, aki a japánoktól egy szépséges, cégfeliratos fehér repi esernyőt kapott. A főov. nagyon invitálta a kolleginát, hogy menjenek vissza a céghez, mert ilyen ernyő neki is kell. Persze snassz kérés volt ez. Nem is lett belőle semmi. A kolléganő hangja és mozdulata máig bennem él. Azt mondta: „Ne tudjak innen elmozdulni, ha nem szerzek neked is tőlük egy ernyőt.” És toppantott hozzá magassarkújával.
Szerintem máig nem szerzett ernyőt, noha el tudott mozdulni ott és akkor.