Nem akarom, mégis olykor párhuzamos meggondolások alakulnak ki a napokban újra elkezdett Biblia-olvasásom és az elé írt posztom között. Ma is így van. Misztikus világunk misztikus lénye az ember a maga misztikus életével. A majom szeretete, a majomszeretet vegyi vezérlésű valami. Teljesen ösztönös. Az emberé is leginkább az, mégse mondhatom, hogy teljesen azonos vele. Az ember hozzátartozóihoz való nagy empátiában éli le életét. Adhat tanácsot, modellálhatja eléjük az életet, mintát szolgáltathat egy lehetséges életívre, az élet sok-sok epizódjára. A gyerekek „kirepülnek”. A szülő pedig úgy érzi magát, mint a kacsákat kikeltő kotlós, amikor a parton fel-alá futkos idegesen, mert látja, hogy a kikelt kiskacsák beletapicskolnak a vízbe, és köszönik, jól megvannak a nedves közegben. Valahogy így van vele az ember is. Sóhajt, látva gyermekei küszködéseit. Persze, elengedi a kezüket, de ameddig él, empátiával gondol sorsukra. „Csak az első száz év nehéz” – szoktam mondogatni, és nem a testsúlyomra gondolok. Ez a gyermekek nevelésére is vonatkozik. Már az is valóságos csoda (kegyelem), ha megérik a felnőttkort. S utána? Utána sem habos torta senkinek az élete. Marad a távolról való törődés, együttérzés, ima, szükség esetén kézzel fogható segítség, stb. Mindeközben teljesen háttérben marad. „A pedagógus azért van, hogy ne legyen rá szükség.” No, ugyanez áll a szülőre, csak a kötődés foka általában nagyobb. Bizton állítható, hogy nem magunknak nevelünk. Ha nem így volna, ott valami nagy baj van.
Lábjegyzet. Közöm a Ter 22-höz. Témája: Izsák Ábrahám édes gyermeke. Isten azt kéri tőle, hogy áldozza fel neki. Ábrahám nem sokat teketóriázik, elindul vele a Morija-hegyre. Ott eljut a végső megpróbáltatásig. Kezébe veszi a kést. A gyerek kérdésére, hogy hol az áldozati bárány, azt feleli Á.: majd gondoskodik róla az Úr. S valóban egy szarvánál fennakadt kost öl meg végül az Úr jóvoltából.
Ábrahámot nem a szeretete, hanem a hite vezérelte, s tette három napon át, amit tennie kellett. Mit élhetett meg? Itt Krisztus keresztáldozatának előképe jelenik meg.
Közöm. Egy kép ugrik be: Temetés. Anya túléli a fiát. A fia 63 éves. Az anya idős. Így szól a koporsóhoz lépve: „Drága kisfiam.” Egy szülőnek a fia lehet akárhány éves – drága kisfia marad. Az volt Ábrahámnak is, az az Atyaistennek is. Mit kezdek ezekkel az áldozatokkal?
Olyasmik ezek nekem, mint a pszichológia ismert ábrája a két sziluett-arccal és az általuk kirajzolt kehellyel. Észlelésem a két értelmezés között ugrál: Vagy két arc, vagy kehely. Ha Ábrahám áldozatra való készségét látom, nem tudok azonosulni vele kegyetlensége miatt. De ha hatalmas hitét tekintem, vele együtt tudom, hogy próbatételemet elrendezi az Isten, aki nem téveszt meg és nem téved. Ugyanez áll Krisztus kínhalálára. Ha Grünewald képét tekintem, belemerülök a szenvedés látványába, elborzaszt a jelenet, és nagypéntek hangulata uralkodik el rajtam. Ha megpróbálkozom azzal, hogy beleéljem magamat abba, hogy Krisztus egész életével az Atya iránti engedelmességéről és a Teremtő minket, embereket szerető valóságáról tanúskodik – ennek folyományaként életét adja jókért és gonoszokért, mert nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen –, akkor a végtelen és irgalmas szeretet aspektusából nézve rádöbbenek a megváltás titkára.
Már amennyit egyáltalán képes vagyok belőle felfogni.
Krisztus minden kínszenvedését felülírja emberszeretete.
Azért szenved, mert szeret.
Szeretete minden mértéket meghalad.
Érthető ez?
Nem nagyon.
Belátható ez?
Igen, de csak az Isten felől tekintve.