Tegnap még rendesen esegetett. Mondják, hogy a hazánkba betörő ciklonnak neve is volt, Yvette. A név elég találó, hiszen rendesen kyvette részét ingatlanjaink és ingóságaink selejtezéséből. Csaknem kétezer riasztást kaptak a tűzoltók, akik zömmel a szokásos favágó és faeltakarító, lógó áramvezetékek veszély-elhárítási munkákat végezték. A Balaton is megunta, hogy a víz tisztességes tulajdonságainak megfelelően a medrében helyezkedjen el. Az északi szél kifújta vizének egy részét a déli partokra kilométerek hosszan. Sok házat homokzsákokkal óvtak a tó támadása ellen. Sok halat partra vetett. A fotósoknak izgalmas témát szolgáltatott az őrjöngő tó léte. Én szerényebb témát választottam. Ezt is csak részben valósítottam meg. Először arra gondoltam, hogy tiszteletemet teszem az Árpád-híd budai hídfőjéhez, és lencsevégre kapom a hídfeljáró tetejéről az alul közlekedőket. Érdekes lehet megcélozni és fotózni felülről a nyitott esernyők színkavalkádját. Minden HÉV-érkezést követően változik a nyitott ernyők színorgiája. Ám az esőzés alábbhagyott, s letettem róla, hogy esetleg felsülök tervemmel. Ernyő nélküli tömeget nem kívántam fotózni. A másik bajom az volt, hogy ha viszont tényleg rendesen esik, bőrig ázom, mire összejön egy csokor az ernyős képekből. Ehelyett az erkélyen bóklásztam, mígnem megjelent az erősen zöld rét szélén egy nő piros ernyővel, piros táskával az oldalán. Egy pipacs is belepirosozik az egyébként zöld képbe. A komplementerek szép játéka adódik. Beértem ezzel a kisebb vadászsikerrel. Érdekes módon mégsem ezt lájkolták meg, akiknek a nap fotói feltűntek, hanem egy lányarcot mutató graffitit, melyet négy éve fényképeztem le, s bizonyítottam vele tegnap, hogy a falfirkák efemerek, sorsuk az enyészet. Rég eltüntették már azóta ezt a képet is az adott falszakaszról.
A Karamazovok történetével zártam tegnap a napot. Nagyon későre járt, mikor odaértem az első kötet végén, hogy a haldokló Zoszima sztarec elmesélje kalandos élettörténetét. Mivel még mindig esőre áll az idő, ma elolvasom, honnan indult, miken ment keresztül, s hogyan végezte.
Lábjegyzet a Kiv 29-hez. Áron és fiai felszentelése. A szertartáshoz az előzőekben említett ruhákat sorban felveszik. Egy áldozatnak szánt bikát a bizonyság sátoránál áldoznak fel. Vérét az oltár szarvaira kenik, a maradékot az oltár lábához. Valamennyit az oltáron, valamennyit a táboron kívül égetnek el belőle. A papok beiktatása során a kos egy része őket illeti meg (lengetés). Szó van még itt lisztből és olajból készült kenyérről is, mely a papok eledele. A továbbiakban naponta reggel és este egy-egy egyéves kost kell égőáldozatként bemutatniuk. A bizonyság sátoránál találkozik az Úr a főpappal, a találkozás sátoránál pedig megszenteli Áront és fiait. Itt a fejezet végén olvasom először a Jahve szót. Korábban Úr, Isten szerepelt.  
Közöm. Nem ismerem az izraeliták mai rítusait, de a kereszténység évezredei alatt kialakultak és módosultak saját rítusaink. Ezek elseje a mise. Mindmáig az áldozatbemutatás helye az oltár, amelyen Krisztus testamentumának megfelelően egyetlen keresztáldozatát jelenítik meg az egyház papjai világszerte, sokhelyütt, naponta. Szőnyi Zsuzsa (Isten nyugosztalja) Rómában egyszer megkérdezte: Miért járok naponta misére? Azt válaszoltam neki, azért, mert a világon a legfontosabb az istenszeretet eme legalapvetőbb cselekedetéről tanúságot tenni, neki megköszönni, részvételemmel előtte tisztelegni, vele közösséget alkotni. Máig teszem, mert belátom ennek igazát. A misén fedésbe kerülnek a golgotán történtek az utolsó vacsora lakomájával. Hogy hogyan, nem értjük, mert nem érthető, de tapasztaljuk, mert tapasztalható.