Ha elhagyom a házunkat, többnyire magammal viszem a fényképezőgépet, mert minden kimozdulás témákat sodorhat elém. Különösen is így van ez, amikor Salgótarjánba megyünk a születésnapok összevont megünneplésére. És adódik is mindig valami megkapóan szép, melyet töredékesen megpróbálok visszaadni. Így történt ez ma is. Az országutak mentén, s kiruccanásaink helyszínén mindig megakad valamiken a szemem, s ilyenkor jó előkapni a kamerát.
Az a különös a mai vendégeskedésben, hogy előzőleg néhány képet találtam a FB-on. A jezsuiták tették fel magukról azzal a megjegyzéssel, hogy Rómában ma, azaz szeptember 27-én testvértalálkozó lesz. Értsd a testvér szón a pappá nem szentelt jezsuita szerzeteseket. A reklám értékű hírre reagálva visszaírtam nekik, hogy nálunk is testvértalálkozó lesz szeptember 27-én Salgótarjánban. Így is lett. Ketten maradtunk életben, akik szeptemberben születtünk. Öt testvér találkozott, plusz némelyikünk párja is a háziakkal. Az alkalomra készíttetett tortán (köszönet érte a Fodor családnak) százhuszonnégy gyertyát pótolt praktikusan két szám: 56 és 68. Ezek meglepő módon forradalmi dátumok a múlt századból.
Mindent összevéve jó hangulatú beszélgetéssorozat alakult ki közöttünk. Majd a távozás hímes mezejére léptünk, vagy ahogyan még el szokták tolni a mondást az abszurd irányába: A távozás hímes tojására léptünk. Elég szép képzavar. Mindenesetre napnyugtára megérkeztünk Bp-re.
Bennem kettősség élt azt illetően, hogy regnumi találkozóra induljak-e vagy hazafelé. Mindkét lépésnek értelmét láttam. Amikor ambivalens döntés előtt állok, nem sokat lacafacázok azon, hogy merre is kellene lépnem. Előveszek egy pénzérmét és arra kérem az égieket, hogy mondják meg, merre vigyen az utam, hogyan döntsek. Ezúttal a fejet jelöltem a találkozásra, írást a hazamenetelre. Előkaptam egy ötvenforintost és rápillantottam. Írás volt. Hazajöttem. Azóta is foglalkoztat: Miért éppen haza? Valamiért ezt preferálták odafenn. A döntés ily módon való rendezését a Bibliából merítem. Mátyást Jusztusszal szemben sorshúzással választották meg a tizenegyek, hogy Iskarióti Júdás helyét új emberrel töltsék be. Azóta, hogy rájöttem, döntéseim könnyebbé váltak.
Merem javasolni mindenkinek. Hazajöttem tehát, megvacsoráztam, gitároztam, fotókat gépbe raktam, megírtam ezt a szösszenetet, s most a szokásos:
Összefoglaló a Bír 5-höz. A fejezet azt írja le, amit ígér: Debora és Bárák éneke. Győzelmi ének ez, himnikus, eposzba illő hangvétellel, bőséges teret engedve benne az Úr tetteinek, aki harcában áldásával támogatta az izraeliták törekvéseit, és megsemmisítette a hősök közreműködésével a kánaánitákat. Igazában dicsőítő ének ez. A rész utolsó mondata informatív, amennyiben rögzíti, hogy a harc folyományaként az ország nyugton élt 40 esztendeig. Közöm. Azt hinné az ember, hogy módszerük előképe a római békének: Si vis pacem, para bellum (Vegetius). Ha békét akarsz, háborúzzál. Valójában nehéz elgondolni, miért kellettek ezeket csatákat megvívni.
Ugyanúgy az emberi faj egymás ellen vívott harca ez, mint a természetben a fajok törzsfejlődése harcai?
Egyfajta struggle for life? Létért való küzdelem?
A jobb győzelme a rosszon?
Az igazak győzelme a pogányokon?
A nemzetek között is szükségképpen kialakul a létért való küzdelem?
Inkább arra gondolok, hogy az önlegyőző szeretetre még nem volt vevő a korabeli – törzsekben gondolkozó – társadalom.