Morus Szent Tamás több műve olvasható magyar nyelven. Mondják, hogy mind közül a legunalmasabb az Utópia. Lehet benne valami, mert több nekirugaszkodás után sem sikerült a végére érnem. (Mindent egybevéve könnyen előfordulhat, hogy bennem van a hiba.) Még ennél is vastagabb kötetét viszont végigolvastam: (Erősítő párbeszéd balsors idején) sőt recenziót is írtam róla a Távlatok c. lapba. Mégis van ezeknél emészthetőbb írása. Azonnal kiderül, hogy egy írott szöveg nem feltétlenül akkor jó, ha terjedelmes, hanem akkor, ha választott témáját kimeríti, s témája lényeges mondanivalójú, maga az írás használható, mindenkire vonatkoztatható, mindenki ráismerhet benne saját körülményeire, s alkalmasnak ítélheti arra, hogy maga is „éljen” vele. Ilyen írása az alábbi ima, amelynek lehet, hogy van jobb fordítása. Egy kuriális anyag egyik lábjegyzetéből ollóztam ki, mert nemcsak Ferenc pápának teszik, hanem nekem is. Úgy vélem, alapos az abbeli reményem, hogy mindazok tetszését megnyeri, akikhez közel áll a jó pápa életpéldája. A pápa napi használatra ajánlja 
Morus Tamás imáját:
„Adj, Uram, jó emésztést! De legyen is mit emésztenem! 
Adj testemnek egészséget, s persze szüntelen jó kedvet is, mert ez az egészség záloga! 
Adj, Uram, ép lelket: lássam meg a jót és a tisztát! Ne türelmetlenkedjem a bűn miatt, de találjak utat, hogy legyőzzem azt! 
Áldj meg olyan lélekkel, mely nem ismeri az unalmat, nem morog, nem sopánkodik és nem elégedetlen.
Ne engedd, hogy túl komolyan vegyem azt a valamit, ami sokszor belém lopakodik és neve: „ÉN”. 
Add, Uram, hogy értsem a tréfát. 
Tégy képessé, hogy mindig megoszthassak valamit másokkal. Ámen. 
(Ferenc pápa naponta elmondja)
Összefoglaló a 2Kir 7-hez. (a 6. f. szerves folytatása) A király kérdésére Elizeus azt válaszolja, holnap véget ér az aszály okozta drágaság. A király fegyverhordozója nem hiszi. Elizeus jövendöli neki: te nem is eszel az olcsó ételekből. Történt pedig, hogy négy leprás elindult az arám táborba, gondolván, ha megölik őket, véget érnek szenvedéseik, ha ételt kapnak, nem halnak éhen. Ám azt találták, hogy „égi lovasok zaja” szétszórta, menekülésre késztette az arám harcosokat. A leprások kincseket találtak az üres táborban. A kincseket elássák, s indulnak a tényt jelenteni a királynak. Erre a nép kivonult kifosztani a tábort. A kapuban elsodorták közben a fegyverhordozót: halálra taposták. Így ő csakugyan nem evett a zsákmányolt ételekből. Közöm. Megértem, hogy a kiéhezett nép nekilát az ingyen ételeknek, italoknak. Ám nekilát azonnal a zsákmányszerzésnek is. A „Mit lehet itt ingyér kapni?” napjainkig kísérti az embert. Ki is használják a kereskedők. Az emberek pedig verik egymást, hogy a bagóért vesztegetett és kis darabszámú portéka kié legyen. Nem veszik észre, hogy ezek az aránytalan leértékelések csak a káosz növelésére elég jók, csak az alantas ösztönök táplálására, kísértésére elég jók, miközben arcul csapják mindazokat, akik a termékeket fáradságos munkával előállították, forgalmazták, s jónak, hasznosnak gondolták. Szégyellhetjük magunkat, zabrálók.