Mickey webnaplója

Hát ez elég zagyva cím („Hát”-tal nem kezdünk mondatot).
– Bergoglio pápa nem fél. Felkeresi Nápolyt, a Camorra-maffiózók törzshelyét, a szegénynegyedet és mindenféle óvintézkedések nélkül leáll beszélgetni 60 000 fős hallgatóságával. Elmondja, hogy a maffia milyen módon erkölcstelen, s tagjait kéri, hogy hagyjanak fel bűnös életükkel, megtérésre buzdítja őket. A bevándorlóknak üzeni, hogy éppen olyan méltóságuk van, mint mindenkinek, hiszen mindnyájan vándorolunk ebből az életből a másikba. A korruptokat is kiosztja: aki korrupt, az büdös. A korrupt keresztény is büdös – érzékelteti. A pápa felkeresi a helyi börtönben raboskodókat. Megszólítja őket. A jó pápa úgy mosolyog, mintha nem félne. Ha nem fél, akkor bátor méghozzá nagyon bátor, ha fél, akkor pedig tiszteletre méltó hős, mert a félelem szikráját se mutatja, nem is utal óvatosságra magatartása. Minden elismerésem az övé. Mostanában nagyon pápista vagyok.
*** 
– Nyugdíjasként nézem a tévét és hallgatom a rádiót, ha nem találok megfelelő színvonalú, engem lekötő könyvet. Pillanatnyilag is több könyvbe beleszagoltam, melyek arra várnak, hogy felkeltsék érdeklődésemet. No hiszen várhatja néhányuk. Tehát nézem a tévét és keresem a nekem megfelelő csatornákat. Alig találok a kb. 100 között nézhetőt. Márpedig nem lehet folyton focimeccseket nézni. Egy idő után roppant unalmassá válik a jól rosszul szervezett, de mindenképpen másfél órát tartó futkosás a pályákon. Tudom, szubjektív ez a vélemény; mint az is, hogy a rádió jobban leköt adásaival. Nem ejti rabul szememet, nem akar megőrjíteni tízpercenként azzal, hogy mit kell tennem a kockázatokkal és a mellékhatásokkal. Nem nyúl felém egyetlen pisztollyal fenyegető kar se. S nem akar egy nindzsa se a nyakamba ugrani. Ez persze megint szubjektív. Mentségemre legyen, hogy minden ember szubjektum. Én is az vagyok. Őszintébbnek tartom a szubjektív véleményt, mint az objektívet. Az utóbbi ugyanis nincs is. Nem lehet. vagy ha van, az csaknem véletlen találkozása az abszolút igaznak és az emberi tapasztalat igazának.
Visszatérve a rádióhoz, ott is váltogatom az általam hallgatni kívánt csatornákat, de rendszerint találok értékeset, lett légyen az zene vagy prózai előadás. Mi lehet ennek az oka? A fülemre vagyok beállítva? Közben pihenhet a szemem? Ki tudja. Nekem a rádió való és kész. Mellette akár más elfoglaltságot is űzhetek, a háttér rádiózás nem szívja ki összes energiámat. A tévé inkább. 
M. fiú meséli, hogy az atyaként gyermekkórházban töltött idő során egy nő érkezett a fiával. A kórterembe lépve első teendője a tévé bekapcsolása volt. Alighanem egyáltalán nem figyelt rá, hogy gyermekének ártó vagy felesleges műsor fut-e, vagy éppen korosztályának megfelelő ifjúsági adás. A tévézés náluk alapigény lehetett otthon. A tévének állandóan szólnia kell. Nem olyan ez, mint a szóma? Valami zsong, valami hat az ingereinkre, s ellenőrizetlenül teszi, mert többnyire oda se figyelünk?
Nem tudom. Mindenesetre úgy tűnik, maradok a rádiózás híve, annak ellenére, hogy a tévé műsorvezetők igen határozott hangon figyelmeztetnek: „Ne menjenek sehová, a reklám után újra jövünk.”
Összefoglaló az Ezd 6-hoz. Círusz és majd Dárius lehetővé teszi, sőt megparancsolja a zsidóknak, hogy építsék újra a jeruzsálemi templomot. Círusz erről szóló utasítását Dárius emberei megtalálják a kincstárban. Círusz levele kitér arra is, hogy milyen módon kell a népnek segítenie anyagiakkal az építőket munkájukban. Ha nem is salamoni pompában, de elkészül az új templom, amelyet áldozatbemutatások sorozatával avatnak fel. A pászka ünnepe hét napig tart. „Az Úr örömmel töltötte el őket”, az ünneplőket. Közöm. Jogos lehet a kérdés, látva az ószövetségiek emberi magatartását: Mi miben hiszünk? Minek örülünk? Mit építünk? Kamatoztatjuk-e tudásunkat? Vannak-e olyan uralkodóink, akiknek leiratai támogatják jó törekvéseinket? 
Ezekhez mindhez bátorság kell, összeszedettség. Ld. a posztban írtakat a jó pápáról.