XY szokta írni, hogy mivel nincs felhatalmazása e-mailező társaitól nevük közlésére, ezért találomra nevezi őket blogjában X-nek, Y-nak.
Most én is élek a rejtjelező rövidítéssel és így  idézem.
C. kb. ezt írja: Jegyesoktatásra való tantörténet, kérdőjellel. Vajon elkerülhetőek-e fájdalmas félreértések? Sok éves házasok vagyunk. Évtizedekkel ezelőtt egy kezdődő konfliktusunkat evvel a durva mondattal szántam más vágányra terelni, megoldani: 
- Hát szidhatjuk egymás ... anyját is.
Mostanra derült ki, hogy párom komolyra vette: máig maradandó sebet ejtett rajta. 
Én pedig sikernek éltem meg egykor, hogy egy veszekedést egy meghökkentő, poénosnak szánt mondattal csírájában kiirtottam.
C. e-mailező partnere vagyok. Esete válogatja, hogy írásaira teszek, vagy nem megjegyzést. Ez alkalommal tettem, s tetszhetett is neki, mert felvette blogjába. Utóbb törölte. Ez persze szíve joga. Én idemásolom azt, amit küldtem neki:
„Nem tudom, hogy van-e jó válasz. De a dolgok kibeszélése, a görcsök oldása segíthet konfliktusokat kibogozni. Emésztetlen ügyet nem jó hosszan cipelni. Ez egészen általános probléma.”
Az érdekes az információváltásban, hogy ő konkrét eseményt emlegetett, én meg általános elvi választ adtam rá. A konkrét esemény autóvezetés közben érte. Ki tudja, volt-e időjárási front, ki tudja, mennyire kellett a vezetésre koncentrálnia, ki tudja rajtuk kívül megítélni, hogy eltért-e ez a kitörésnek látszó mondat szokott stílusuktól. Feltehetően igen.
Saját válaszom pedig magamat is meggondolkoztat. Mert igaz, hogy nem jó, ha a nap anélkül nyugszik le, hogy megbocsátottunk volna egymásnak.
De vajon visszanézünk-e a gyakorlatban a napunkra, vagy legalább megbeszéljük este, ami a nap során feszélyezett bennünket?
Vannak, akik megteszik, mások nem.
Legalább teszünk-e egy békét erősítő gesztust lefekvéskor?
Hol igen, hol nem.
Az elméletek csak annyit érnek, amennyit átültetünk a gyakorlatunkba.
Továbbmegyek.
A konfliktusok oldása nyomán újabb konfliktusok keletkeznek. Ez már komolyabb zűr, de attól még sokszor előfordul. Valójában azt kellene megismerni, hogy mik okozzák a konfliktusok keletkezését.
Alapjában véve szinte bizonyos, hogy különbözőségünk.
Ha elismerjük, hogy jó a másik tőlünk való eltérése, akkor nyert ügyünk van.
Ha zavar a különbség, azt kell szemügyre venni: tehet-e róla a másik, vagy sem.
Ha nevelési, génörökölt, vagy eltérő szokásrend miatt adódik a különbség, s vannak benne számunkra kényelmetlen elemek, nem árt ezeket megnevezni. Egyesek simán kiküszöbölhetők, mások nem.
Utóbbi esetben meg kell tanulnunk velük élni, mert jóakarattal sem képes partnerünk temperamentumot váltani, alaptulajdonságától megszabadulni.
A kérdés most már csak az, hogy meddig érdemes tűrni a tőlünk eltérő, s bennünket valamennyire idegesítő különbözőségeket. Általánosságban azt szoktam mondani: Addig mehetünk el, ameddig személyiségünk súlyosan nem sérül az eltérés elfogadása esetén.
Mivel nemcsak partnerünk különbözik tőlünk, hanem mi is tőlük, ezért a kompromisszumkészségnek kölcsönösnek kell lennie, s a kétféle közeledésnek az esetek legnagyobb részében van akkora pozitív ereje, hogy a kapcsolat élhető voltát lehetővé tegye.
Egyik bölcs barátom a kérdésre, hogy mi kell a jó házassághoz, lakonikusan ezt válaszolta: Három dolog kell hozzá: nyelni, nyelni és nyelni.
Összefoglaló a Tób 13-hoz. Tobit himnikus imája: Áldja az Urat, aki felemel, letaszít, büntet és kegyelmez..., mert ő a mi Urunk, Istenünk, ő a mi Atyánk. Isten örökkön-örökké. Ha szent életet élünk, nem födi be előttünk arcát. A dicsőítőkben felépíti templomát. Átok a gúnyolódókra, rombolókra, Áldás az építőkre. Az új Jeruzsálemről prófétál, ahová majd hazamennek a száműzöttek, ahol minden ékkőből és aranyból lesz. Alleluja! Közöm. Az ima felépítése elég általános. Áldja az Istent, aki mindenható. Ami itt engem megfogott: ő a mi Atyánk. Krisztusnak tulajdonítják, hogy először ő nevezi Atyának az Istent. Azt elgondolom, hogy az ószövetségben kerülik az Istennevének kiejtését, ő a Fennvaló, Teremtő, a Hatalmas, aki van. De itt Tobit már így nevezi. Mivel a SZIT fordítását olvasom, megnéztem a neovulgáta Káldi-féle szövegét. Ugyanezt találtam: Mi Atyánk. Persze Jézustól övéi azt kérik, hogy tanítsa meg őket imádkozni. Ő pedig ezzel indít: Mi Atyánk! Nincs ebben semmi különös, a lényeget foglalja össze. Tobit ezzel a szófordulattal él századokkal Jézus születése előtt. „Átok a rombolókra áldás az építőkre!” Mára finomodott a nyelv, de a szöveg értelme változatlan maradt: Vessük el a rombolást és építsük Isten országát. (Vö. hegyi beszéd lelkülete.) És még: „az igaznak felfedi arcát”. Szeretetközösségre kíván lépni velünk. A kérdés, hogy megtesszük-e az ehhez szükséges lépéseket.