Az én koromban már nem igazán szükséges ahhoz pedagógus, hogy előírjon nekem feladatokat. Látom a célt, keresem hozzá az eszközöket. Mi történt minap? A fiatalok a közeli múzeum meglátogatását tűzték célul, én meg hozzájuk társultam. Együtt bóklásztunk az Aquincumi Múzeumban, ott is a szabadtéri részen ezen a verőfényes délutánon. A fiúcskák élvezték a bóklászást, s Levi elfáradt. Kérdeztük, akar-e valamelyikünk nyakába ülni. Akart. Az enyémbe. Hazáig vittem a kis fickót. Onnan hazasétáltam. Annyira megtetszett a dolog, hogy ma lementem a Duna-partra. Rájöttem, hogy ha nem erőltetem magam túl, nagyobb sétákra vagyok képes. Ez örömmel töltött el. A mozgás örömével. Hogy lejjebb ment a súlyom, képes vagyok a gyaloglásra anélkül, hogy a forgóim fájnának. Élek a lehetőséggel, és újra kezdem a járkálást az ismerős helyeken. A folyó vízállása roppant alacsony. Széles lett a rézsútos, sóderos folyópart. Utam során találkoztam két bikinire vetkőzött, napozó hölggyel, egyik középkorú, másikuk kifejezetten idős volt. Élvezték a nyár utolsó erős napsütését. (Jut eszembe, mától már ősz van.) Találkoztam két fiúcskával (természetesen kavicsokat dobáltak a Dunába), két kajakossal s két félmeztelen alvóval. Hajléktalanok lehettek? Ki tudja? Árnyékba húzódva feküdtek a sóderen.
Egyszer csak nagyot csobbant a víz. Sokszor tapasztaltam korábban itt is és a Balatonon is. Mindig arra gondoltam, hogy egy nagy hal jókedvében kiveti magát a vízből és visszacsobban. Mostanában változott a véleményem. Itt alighanem életre-halálra folyik a küzdelem, s közben az üldözött hal kidobja magát a vízből így remélve, hogy egérutat nyer. Persze mindez csak feltételezés.
A hajóállomásig tartott a parti séta, majd hazabattyogtam. Kb. másfélórát töltöttem a jó levegőn. Ez volt tehát a harmadik lecke, visszatérés a testmozgáshoz.
55. ZSOLTÁR. AZ ÜLDÖZÖTT IMÁJA. Ízelítő (A karvezetőnek, húros hangszerre – Dávid tanító költeménye) Figyelj imádságomra, Uram... Félelem, aggódás kerít hatalmába, és borzalom tölt el... „Bárcsak szárnyam volna, mint a galambnak, akkor elrepülnék és megnyugodnék.” Igen, szeretnék elfutni messze innét... a városban csak viszályt és erőszakot látok... Eméssze meg őket a nyugtalanság, lepje meg őket a halál! Élve kerüljenek a sírba, mert ahol ők vannak, ott van a gonoszság házaikban! Én azonban Istenhez kiáltok, az Úr megment engem... sokan vannak ellenem.  Isten engem meghallgat, őket megalázza: ő, aki örökké uralkodik; mivel nem térnek meg, s nem ismerik az istenfélelmet. Ki-ki barátja ellen emeli kezét, és megszegi adott szavát. Arca olyan sima, mint a vaj, de szívében háborút forgat... Istenem, taszítsd le őket mind az örvény kútjába... én, Uram, tebenned bízom. Közöm. Sorsát senki se kerülheti el. Dávid se. Barátai hátba támadják. Ő kifakad, és arra kéri az Urat, hogy tegye tönkre ellenségeit. Ma az volna az európai alapállás, hogy hogyan tudnánk segíteni a háborúktól emberségükben sérült népeken. Méghozzá úgy, hogy nekik is alkalmas legyen. Merthogy ez az Európába költözködés nem gyógyír senkinek, se a migránsoknak, se az itt élőknek. Kezdenek rájönni.