Mickey webnaplója

A napokban a tévében meghallgattunk egy Freund Tamással készült interjút. A neves agykutató ifjúkorában jeleskedett a hangszeres zene területén is, jól klarinétozott, s válaszút elé került. Zenei pálya vagy biológusi. Utóbbi mellett kötött ki, miután elege lett a zenészek életmódjából (éjfél utáni szereplések, hosszas utazások). Ami számomra különösen is érdekes volt, az a kijelentése, hogy a kamasz gyerekek lexikális tudását egyetemi szinten nyomatni elhibázott módszer. Az elmélyítéshez tényleg ottvan a felsőoktatási rendszer. Sokkal fontosabb volna a tinik érzelemvilágának a fejlesztése. (kóruséneklés, tánc, darabok színre vitele, ismerkedés és elmélyülés a képzőművészetekben stb.) Élményekre volna szükségük: arra, hogy érzelemviláguk gazdagodjék, és ezt ma nem kapják meg. Magam őszinte hálával gondolok vissza gyermekkoromra, hogy zenét tanultunk, és élt a Kodály-módszer. Gyerekfejjel nem gondoltam, hogy Kodály áll a mögött a magas színvonal mögött, amellyel bennünket szolfézsra tanítottak. Hálával gondolok vissza a lehetőségre, hogy növendékként vonószenekar tagja lehettem. Ugyancsak jóleső érzés emlékezni a zenehallgatásokra gimis órák után. Amikor rövid elemzés után belefeledkezhettünk szimfóniák hallgatásába. Még megemlítem a művészettörténet-órákat. Korok mestereit ismertük meg, alkotásaik elemzésével. Szerettem képtárakba járni. Volt is gyűjteményem festők jeles képeivel.
Érdekes módon a magyar szakkör mint lehetőség az életemből kimaradt. Arra magyarázom, hogy soha nem szerettem pódiumra kiállni, verset szavalni, egyáltalán – szerepelni. Talán érdemes lett volna felvállalni. Ma ugyan már édes mindegy.        
Ízelítő a Zsid 6. f.-ből:
…aki egyszer részesült a világosságban, megízlelte az égi ajándékot, megkapta a Szentlelket, felfogta az Isten tanítását, és megtapasztalta az eljövendő élet erőit, aztán mégis elpártol, azt lehetetlen újra bűnbánatra indítani. Hiszen, ha rajta áll, újra keresztre feszíti az Isten Fiát, és csúfot űz belőle. …szeretteim, ti… munkáljátok az üdvösséget… kövessétek hát azokat, akik a hitben és a béketűrésben az ígéret örökösei lettek… mi arra törekszünk, hogy az előttünk levő reményt megragadjuk. Lelkünk biztos és szilárd horgonya ez, amelyet Jézusnak, a Melkizedek rendje szerint való főpapnak köszönhetünk. Közöm. Aki többet kapott, annak nagyobb a felelőssége. Ezt jó megérteni, és ennek a tudatában élni. Nem akarjuk Jézust újra meg újra keresztre feszíteni. Ha egyszer bizonyosságunk van a minket szerető Isten létében, az kötelez. Noblisse oblige.