Mickey webnaplója

– mondja Gertrudis a Bánk bánban, szőnyegen függönyt értve, ami felfogja a betolakodókat.
Amikor az ember egy állatot érzelmileg közel enged magához, megszelídíti, mint Saint-Exupéry kishercege a rókát.
Egy vicc szerint a rab tíz évet ül, közben egy hangyát beidomít arra, hogy jobbraátot, balraátot, hátraarcot végezzen vezényszóra. Szabadulása után elviszi a cirkuszigazgatóhoz, aki fogadja. Az ember az asztalra helyezi ügyes rovarkáját és azt mondja: Itt van ez a hangya. Mire a cirkuszigazgató elnyomja a körmével, és azt mondja: Na és…
Ja, neki nem volt köze az oktalan jószághoz.
Mindezt azért írom, mert a kezembe akadt a könyvmegállóban a jó félévszázada kiadott mesekönyv, a Szürke Bagoly által írt Két kicsi hód. A könyv hosszan ír a hódok életmódjáról, sajátkezű illusztrációk segítik a megértést. A szerző aztán elmondja, hogy egy vidratámadás után két hódkölyök eltévedt, s az indián hazaviszi gyerekeinek, hogy játszótársuk legyen és nevelgessék. Olvasom a könyvet, és már egyharmadán is túl vagyok, de nem történik benne úgyszólván semmi. A két kölyök játszik, a gyerekek élvezik (na és…), én meg olvasom. Már-már felhagyok a folytatással, és nem értem, hogy mit ettek rajta félszázaddal ezelőtt. Ekkor lecsap a ménkű. A gyerekeknek egy hatalmas erdőtűzzel kell megbirkózniuk, kenuban menekülve a lángok között és elől. Innen kezdve válik kalandossá a meseregény.
Ezt már nagyon érzékletesen írja le az indián szerző, engem is megfog, hiszen a tévében mutatott képek arról számolnak be, hogy korunkban nagy szárazságok párosulnak hőséggel, és hatalmas erdőtüzek lángolnak szerte a világ négy sarkán.
Elképzelem, mit élhetnek át azok, akiknek saját házuk, nyaralójuk, kocsijuk stb. a szemük előtt vész oda a lángok martalékaként.                 
Mégis bátorság egy ember-állat kapcsolatára regényt építeni. Könnyen mondhatja a külső szemlélő: Na és?
Ízelítő a Jel 9. f.-ből:
Az ötödik harsonaszó
Az ötödik angyal is megfújta a harsonát… Nála volt a mélység kútjának kulcsa. Megnyitotta az alvilágot, … sáskák lepték el a földet, és akkora erejük volt, amilyen a skorpiónak. Parancsot kaptak, hogy ártsanak … az embereknek, akik nem hordják homlokukon az Isten pecsétjét… kínozzák őket öt hónapig… az emberek keresni fogják a halált, de nem találják… A sáskák a harci lovakhoz hasonlítottak… fullánkjuk, mint a skorpióé… A mélység angyala volt a királyuk, akinek héberül Abaddón, görögül pedig Apollión a neve… 
A hatodik harsonaszó
A hatodik angyal is megfújta a harsonát… négy angyal megszabadulva kötelékeitől készen állt, hogy megölje az emberek egyharmadát. A lovas sereg száma húszezerszer tízezerre rúgott: …a lovak feje olyan volt, mint az oroszláné, s a szájukból tűz, füst és kénkő csapott ki. Ez a három csapás… megölte az emberek egyharmadát. A lovak farka olyan volt, mint a kígyó feje, marni tudtak. A többi ember, aki nem halt meg a csapások alatt, mégsem tért meg gonosz tetteiből, hanem továbbra is imádta a démonokat és az aranyból, ezüstből, bronzból, kőből és fából készült bálványokat, amelyek nem látnak, nem hallanak és nem járnak, nem tértek meg sem a gyilkosságból, sem a varázslatból, sem paráznaságukból, sem a lopásokból. Közöm. A látomás irtóhadjáratokról számol be, amelynek során pusztulnak, akik nem hordják homlokukon az Isten pecsétjét. Hull az ember, mint kasza alatt a búza, mégsem tér meg hamisságából. Nem jól van ez így, nagyon nem jól.