Visszhangeffektus
Régóta érik bennem egy tapasztalat, melyet szeretnék már egyszer megosztani az olvasóval. Akinek füle van, hallja meg.
Az operaénekesek ismerik az egyenletes erősségű kulturált hangot. A nótázók úgyszintén egyenletes tónusban fújják, hangicsálják a magukét. A kántor azonban valami külön műfaj. Sokuk ugyanis nyögvenyelősen énekel. Elindít egy gyenge hangot, majd ráerősít. Éppen olyan a hangzás, mint amikor a szemközti falról visszaverődik a hang. Ahol az akusztika olyan, hogy nincs visszhang, ott ez a modorosság még feltűnőbb, mert azt próbálja előállítani, ami nincs, így „művisszhang” keletkezik. Ennek következtében az előadás roppant idegen akcentusúvá lesz, mert a hangsúly, mely a magyarban indításra dukál, késik, ettől modoros, idegenszerű és roppant kellemetlen csengésűvé válik az ének, mint egy volgai hajóvontató énekelne. Bárcsak hallgatnátok ma az én szavamra, és tisztességesen fújnátok a nótát, ahogy kell. Legatóban, esetleg rubatóban. Mert olyan előírás nincs is, amilyet megszólaltattok: rosszabb, mint a martelet, a szaggatott előúadásmód. Egyszerűen rossz beidegződés, fülbosszantó modorosság.
egy fehér folt, mely nemcsak volt
Van egy téma, mely még fehér folt a szentek kutatásában. Nagyon sok szentünk van, szemben pl. Svájccal, amelynek az egy flüei Miklós a sajátja. Ám a magyar szentek élete alig ismert. Ráadásul jellemzi életleírásukat a szuperlatívuszokban való fogalmazás. Nehéz így valós emberi arcukat felismerni. Pedig a több mint száz szenthez igazi kapcsolatunk lehetne, ha tudnánk, kik is voltak valójában. Ilyen szempontból kellene egyszer számba venni őket, s rövid, igaz arcélüket megrajzolni, hogy jó szívvel forduljunk hozzájuk, kérjük szíves közbenjárásukat olyan ügyekben, melyeket közelről ismertek, s kétségtelenül empátiával viseltetnek a hasonló gondok között hányódó kései magyar katolikusok iránt.
Régóta érik bennem egy tapasztalat, melyet szeretnék már egyszer megosztani az olvasóval. Akinek füle van, hallja meg.
Az operaénekesek ismerik az egyenletes erősségű kulturált hangot. A nótázók úgyszintén egyenletes tónusban fújják, hangicsálják a magukét. A kántor azonban valami külön műfaj. Sokuk ugyanis nyögvenyelősen énekel. Elindít egy gyenge hangot, majd ráerősít. Éppen olyan a hangzás, mint amikor a szemközti falról visszaverődik a hang. Ahol az akusztika olyan, hogy nincs visszhang, ott ez a modorosság még feltűnőbb, mert azt próbálja előállítani, ami nincs, így „művisszhang” keletkezik. Ennek következtében az előadás roppant idegen akcentusúvá lesz, mert a hangsúly, mely a magyarban indításra dukál, késik, ettől modoros, idegenszerű és roppant kellemetlen csengésűvé válik az ének, mint egy volgai hajóvontató énekelne. Bárcsak hallgatnátok ma az én szavamra, és tisztességesen fújnátok a nótát, ahogy kell. Legatóban, esetleg rubatóban. Mert olyan előírás nincs is, amilyet megszólaltattok: rosszabb, mint a martelet, a szaggatott előúadásmód. Egyszerűen rossz beidegződés, fülbosszantó modorosság.
egy fehér folt, mely nemcsak volt
Van egy téma, mely még fehér folt a szentek kutatásában. Nagyon sok szentünk van, szemben pl. Svájccal, amelynek az egy flüei Miklós a sajátja. Ám a magyar szentek élete alig ismert. Ráadásul jellemzi életleírásukat a szuperlatívuszokban való fogalmazás. Nehéz így valós emberi arcukat felismerni. Pedig a több mint száz szenthez igazi kapcsolatunk lehetne, ha tudnánk, kik is voltak valójában. Ilyen szempontból kellene egyszer számba venni őket, s rövid, igaz arcélüket megrajzolni, hogy jó szívvel forduljunk hozzájuk, kérjük szíves közbenjárásukat olyan ügyekben, melyeket közelről ismertek, s kétségtelenül empátiával viseltetnek a hasonló gondok között hányódó kései magyar katolikusok iránt.
Utolsó kommentek