Egykor a főiskolán tanított NL. Ő volt a marxista tanszékvezető is. Valaha megverték a nyilasok. Nekem hitelesnek tűnt, aki többé-kevésbé hihetett is abban, amit előadott. Egyik verőfényes tavaszi napon becsöngettek, s mi összegyülekeztünk a szemináriumára. A fene evett mindenkit, hogy ezúttal mégse kelljen ott rostokolni az ügyeletes témával. Szerettünk volna inkább napozni vagy sétálni, vagy a Kossuth L. téren a padokon üldögélni. Felállt hát az osztálybizalmi a foglalkozás megkezdése előtt, és mosolyogva megszólította az ugyancsak mosolygó tanárt. Előadta, hogy ezt és ezt szeretnénk. A második-harmadik mondata után a tanár mosolya kezdett semmivé foszlani, teljesen eltűnt arcáról, majd egyre idegesebb lett. Keskenyre húzott ajkai árulkodtak belső feszültségéről. Öreg arca megráncosodott, fél perc alatt húsz évet öregedett. Szinte sziszegte: Menjenek. Menjenek. Látni sem akarom magukat.
Mi okozott benne ilyen viharos
belső átalakulást? Szerintem az, hogy mi az ő
számára mindent jelentettünk. Valószínűleg nagyon örült nekünk. Valószínűleg
azért kelt fel, azért talált értelmet a napjában, mert tudta: Velünk és más
hasonló korú fiatalokkal fog találkozni, akiknek valamit adni akar, amit ő tud.
De mi nem őt választottuk.
Kedves Olvasó! Mondhatod, hogy nyilván van egy másik történet is, amely arról szól, miért kell a függetlenséget választani mégis a kötődésekkel szemben. Persze, hogy van. De attól még a fentiekben felvázolt kép tiszta és használható.
Utolsó kommentek