Párhuzamok
A HÉV-en ülünk feleséggel (majdnem felséget írtam!). Velünk szemben egy ősz úr, térdén dosszié, belőle kihúzott papíron két szudoku. Az első kész, a másikon dolgozik. Jól rálátok, kitaláltam egy-két számot, s drukkolok neki. A pasi szép számokat rajzol egymás fölé-alá, hogy a szélrózsa minden irányában egyformán szóródjanak a számok egytől kilencig. Pontosan dolgozik, a másodikat is befejezi. Két másodpercig nézi, hogy csakugyan minden stimmel-e, majd összegyűri alkotását, s új, immár hat szudokut tartalmazó lapot vesz elő a mappából.
Ezelőtt ötven évvel Cz. Cila (Laci) kitűnő szemű s kezű rajzoló gimnazista volt. Soha semmilyen munkájával nem volt megelégedve. Egyik rajzát a másik után gyűrte össze. Anyja sokszor állt fölötte, és próbálta időben elkapni a szép műveket fia kritikus cselekedetét megelőzve. Nem mindig sikerült neki. Cila rendszeresen „megsemmisítette” a neki nem tetsző képeket. S akkor maradt a panaszkodás: Jaj, fiacskám!
Visszatérve a szudoku-s-ra, volt abban valami megmosolyogni való, hogy az alig elkészült ábra mennyire efemer. Azonnal szemétté lesz, és csakugyan. Éppúgy, mint a keresztrejtvény. Csupán agycsiszolásra jó tréning, melynek haszna – a friss észjárás – áttételesen, valamikor, valamilyen ügy kapcsán talán majd megnyilvánul. Akkor válik tömegessé ez a fajta tevékenység, amikor a közéleti aktivitásnak alig van értelme. Sokan menekülnek ebbe a világba tapasztalatom szerint. (Megígérem, hogy soha többé nem foglalkozom ezzel a témával.)
* * *
ellentétek
Ma kamara jellegű misén vettem részt: Egy pap, három nem pap. Egyikük én. Szó szót követett, cselekmény cselekményt. Elérkeztünk a záró énekhez. A jezsuita pap, aki délvidéki születésű és évekig Kanadában szolgált, javasolta, hogy énekeljük el a Mennyországnak Királynéja kezdetű éneket. Elkezdte, s vele párhuzamosan mi is. A kezdő sor szövege stimmelt, csak dallama nem. Arra gondoltam, a többszólamúság így is keletkezhetett. Rájöttek, hogy értelmes tartalma van a különféle zenei motívumoknak, ha párhuzamosan éneklik. Nos, velünk ez másképp volt. A német azt mondaná rá: falsch. Hát elég kakofonikusnak hatott. Mi, a nép abba is hagytuk a magunkét, a klerikus pedig egyedül elénekelte azt, amire ő gondolt.
Mondják, hogy Babitsra ennek épp az ellenkezője állt: csak a szövegből derült ki, hogy a Himnuszt avagy a Szózatot énekeli a költő.
Utolsó kommentek