Élünk halunk
(és ez élet-halál kérdése)
Miért élünk? Miért halunk?
Miért halunk, ha élünk? Miért élünk, ha halunk.
Mert élünk, halunk.
A közelmúlt eseményei zömmel halálosak. A 4,1-es erősségű
földrengés megrázott. Emberileg. Meg testileg, és lelkileg is, sőt, úgy még
jobban. Elbizonytalanít mindenkit egy ilyen előfordulás. Mert ha volt egy,
jöhet még egy. Ki tudja, hogy az
erősebb lesz-e, s milyen kimenetele lesz számomra. Álmomban ér, autóbuszon ér?
Panelek omlanak ránk? Összefutnak az autók a rázkódásoktól? Ki tudja?
Egyáltalán: érdemes-e fülelni a gyanús zajokra, s szorongásoktól zaklatottan
élni.
Ezek figyelmeztetések. Az öregek halála is az. Mások összetöppedése is az,
azoké, akik már készülődnek. Megint mások bizarr halála döbbent meg. Két gyerek
bekötve a hátsó ülésen a kocsiban vár apjára, aki kompjegyet vált, s anyjára,
aki a csomagtartóban matat. Eközben a komp előtti lejtőn elindul az autó,
begurul a Dunába. Sose érnek át Mohácsra, ahogy tervezték, hogy a
gyerekek szocpolját elintézzék építkezésük befejezése céljából. Dunába
fulladnak a gyerekek, mint egy baljós balladában. A Ladában [utólag láttam is a
kocsit, nem Lada volt, hanem Fiesta]. Okafogyottá válik a szocpol, okafogyottá
az építkezés. Ember tervez... Ugye ezután már csak az elnémulás jöhet. Mint a
gyerekregény elején:
Tom!
Semmi válasz.
Tom!
Semmi válasz.
Semmi válasz, semmi válasz. ...
Ma is ilyeneken gondolkoztam, meg a nem szűnő pártharcokon, melyeket nem
kevés cinizmus, olykor már-már a megátalkodottság jellemez. És akkor bevillant
egy korábbi, reményteli megfogalmazás. A szeretet mindent felülír. A politikát is. A reklámokat is, a megélhetést is,
a lakhatást is, a korrupciót, a propagandát, a markecolást, mindent.
Nem írnám ide, de muszáj, hogy lássam, hogy mindig az orrom előtt legyen, mert
az élet egyszeri és gyors lefutású, mint az egy nap alatt elmúló influenza. Nem
mindegy, hogy milyen lenyomatot hagyunk hátra, mint ahogy az sem, miket élünk
meg. Nem számít sem kitüntetés, sem a börtön réme, sem hírnév, sem
elfelejtettség. Csak az számít, megéltem-e mindazt, amire élnem adatott.
Ennyi.
Utolsó kommentek