Mickey webnaplója

1. Idén az ünnepek alatt többet ültem a tévé előtt, mint kellett volna, mindenesetre láttam egy filmet XXIII. János pápa életéről. Már-már eluralkodott testén a halálos kór (rákja volt), amikor szemináriumi barátai, akik a történések idején már szintén főpapi méltósággal bírtak, megrágalmazták az idős, meglehetősen beteg pápát a napi sajtóban. A cikk megjelent, a pápa elolvasta, mégis kereste korábbi barátaival a kapcsolatot. Elmondta nekik, hogy szereti őket. Egyik barátja nagyon meglepődött rajta. De hát hamis adatokat tetettem rólad közzé a sajtóban. Hazudtam rólad. XXIII. János nyugodtan folytatta: Nézd, én szeretlek téged és társadat is. Mondd meg neki is. Igen hazudtál, hazudtatok. Ez igaz. Mégis – értsd meg – szeretlek benneteket. Barátaim vagytok akkor is, ha hazudtatok. Jó volna, ha megbékélnétek velem. Már kevés időm maradt. Hogy rövidre fogjam: a pápa halálos ágyán megölelte egymást a két volt szemináriumi jó barát. A harmadik is bocsánatát kérte. Jó volt látni ezt a bizonyságtevést a legmélyebben bennünk lévő érzésről, a mégis megbocsátó szeretetről, mely valóban mindent felülír, ha az, ami. Ugyanez volt (van!) Krisztusban, az Atyában, a Lélekben. Ld. Bulgakov: A Mester és Margarita c. darabját, amelyben Jézus Pilátussal beszélget, és minden ellene támadót megvéd. Pilátusnak azt bizonygatja, hogy azok az emberek jók. Alapjában véve jók, csak..., de az nem számít, vagy alig. Hát a pápa ugyanezt igazolta a filmen (s mint tudjuk, az életben is).

2. Húsvét a nagy vízválasztó. A 40 napos lefojtottság, visszafogottság, szinte gyász időszaka után jön a felszabadulás, a feltámadás hatalmas dimenzióváltása, mely minden jót ígér. Mely bizonyítéka annak, hogy a jóság legyőzi a gonoszságot. Ha rosszrahajló természetünk e naptól kezdve jórahajlóvá lenne, kitörő örömmel kellene benne állni a húsvétot követő 50 napban, és pünkösdig a „mégis” szeretet győzelme töltené ki ezt az időszakot. Évről évre tenné ezt, mint ahogy egy-egy újabb rakétafokozat még nagyobb sebességre ösztökéli az űrhajót. Eme ünnepnek még nagyobb intenzitást kellene adnia bizonyosságunknak, hogy Isten tenyerén hordoz bennünket, s mi lubickolhatunk jóságában.

Kétféle magatartás következhet hát húsvét után:
– Krisztus feltámadt, tehát minden mehet tovább. Szólhat hangosan az ének, felfalhatjuk a sonkákat, tojásokat, újhagymával, ihatunk rá szeszeket. Locsolkodhatunk mindenféle illatszerekkel, s megkönnyebbülhetünk – elvégeztetett: A szertartások rendben megtörténtek, mindenki becsületesen kitett magáért és kész. Vagy:
– Krisztus feltámadt, tehát semmi sem mehet tovább... legalábbis úgy nem, mintha nem támadt volna fel. Minden ember léte Isten szeretetétől átjárt, de vajon képes-e egyáltalán felfogni. Minden emberi törekvés isteni dimenziót kapott. Már semmi sincs úgy, mint előtte. Más értelme van a történéseknek, a szenvedéseknek, a fájdalmaknak, az empátiának, az eseményeknek és összefüggéseiknek is. Semmi sem véletlen. Mindent a gondviselés jár át, minden Ő vezérel, s hajunk minden szála meg van számlálva. A létterünk lett isteni. Erről kell tanúságot tenni, ha megyünk, ha állunk, ha tárgyalunk, ha szervezünk, ha eltűrünk, ha beszélünk, ha hallgatunk, ha zenélünk vagy prózát mondunk. Már semmi sem ugyanaz, mert Krisztus valóban feltámadt. Ha sikerült megélni a húsvétot, akkor már jöhet az ár és fújhat a szél, semmi nem számít, mert húsvét fényében, örömében élünk, és értékelünk minden efemer jelenséget.
Persze könnyebb ezt belátni, mint töredékes mivoltunkban megélni, magunkból tükrözni.