– A négyesülésre letelepedett a diák. Maga az ablak mellé
ült, jobbján elhelyezte hátizsákját, bal cipőjét a bal ülésre, jobbat pedig a
jobb ülésre rakta. Jó, nem esett az eső, nem volt sáros csak piszkos, mint az
út maga. Így elhelyezkedvén a blikk olvasásába fogott. Később jött egy méretes
nő, s majdnem ráült a fickó jobb cipőjére. Majdnem, mondeom, mert időben
áttette a bal ülésre a másik lábát is. Majd egyszer csak leszállt.
Megkönnyebbültem, mint az oroszok kivonulásakor.
– A HÉV-kocsi középső ajtaján szálltam fel. Átmentem a szemközti, zárt
ajtóhoz. Nem voltam egészen nyugodt, mert egy bazi nagy hátizsák lógott gazda
nélkül a lyukasztókészüléken. Maradjunk annyiban, hogy a
berendezés emiatt nem volt alkalmas jegykezelésre. Míg ki nem derült három
megálló múlva, hogy melyik legény a gazdája, megfordjult a fejemben, hogy normális
vagyok-e a terrorista támadások korában, hogy egy gazdátlan tömött hátizsák mellett blokkoltam
le. És ha felrobban? Belőlem semmi sem marad. Nem ez történt. Érte jött az
asszertív nebuló, s leszállt a hídnál. Felszabadult a foglyul ejtett lyukasztó,
s magam sem bántam, hogy gazára talált a böhöm csomag.
– Tovább is van. Mondjam még? Na jó. De már csak egy történet jön ide.
A HÉV-kocsik két végén plüsspad várja az utasokat.
Előszeretettel veszem igénybe, mert nem vagyok annyira senkinek útjába
terjedelmi okokból. Most is odacaplatok. Két-két tini ül egymással szemben.
Jöttömre a szélső felkapja az ötödik helyet foglaló hátizsákját. És egy
szemközti üres székre dobja. Helyet foglalok. Tény úgy kell foglalnom. Eddig
jeles. Már majdnem megbékélek sorsommal, mikor a tinilány előkapja mindentudó
mobilját, és ahelyett, hogy fényképezne vele, hangosra állítja, s
valamiféle tuctucban részesít mindnyájunkat. Bár négyőjük életkora annyi lehet,
mint az enyém egyedül: ők győznek. (Sok lúd disznót győz.) Megadom magamat. A
maradék másfél megállónyit a kocsi másik végén töltöm el.
– Rossz lehet neked, mondhatnád, vagy gondolod is. Fene tudja. Amíg meg
tudok mozdulni, addig elhúzódom a hangoskodóktól, elülök a rágógumizótól, még
mielőtt mozogni kezdenek az én füleim is.
Summázat. Többet nem fogok foglalkozni az asszertivitás jelenségével, de itt
most összefoglalom, mit gondolok róla. Mondják: Ha az ember az örök üdvösséget
célozza meg, van rá esélye, hogy a tisztítóhelyre kerüljön. Ha az utóbbit
célozza meg, elkárhozik. Ha tökéletes akar lenni, mint a Mennyei Atya, akkor
valamelyest közelíteni kezd hozzá. Ha kevesebbet céloz meg, nem jut előbbre, hanem
inkább lecsúszik. Ilyenek vagyunk. A Mester buzdított bennünket a
tökéletességre, mert ismerte teremtményi mivoltunkat, kutyatermészetünket. Ha
tehát teljes szívemből szolgálni akarok, nem fog sikerülni, de valamennyire
igen. De ha csak azt célozom meg, hogy személyes érdekeim érvényesítésében csak
addig megyek el, ameddig az mások kárára nincs, hát ne tudjátok meg, milyen eredmény várható. Olyan lesz a különbség, mint a tetszetős szocialista
elvek és a megvalósult szocializmus között húzódott. Azért zárom ki tehát az
asszertivitás elvét életemből, mert nem bízom benne. Azért, mert látom a
gyakorlati megvalósulását, és az elég siralmas látvány. Köszönöm, én nem kérek
belőle.
Utolsó kommentek