Mickey webnaplója

Van annak vagy ötven éve, hogy az utcában lakó vékony dongájú ember megharagudott tízen innen lévő húgomra és barátnőjére, mert mint mondta csúfolták őt. Erre nem emlékszem, de arra igen, hogy a kerítéskaput elállta, és nem engedte be rajta őket. Apám látta az emeleti erkélyről, hogy mi történt, s a bácsika még fel is szólította apánkat, hogy az ő jelenlétében fenyítse meg a lányokat. Rossz ember ismerős volt a szomszéd, mert apánk mindent jobban szeretett, mint hogy neki mások programot csináljanak. Leszaladt tehát, és azon szaladtával érvényesítette tömegbeli különbségük adta helyzetelőnyét, úgy hogy a sértett fél még sértettebbé lett, amikor kiszakadt a kapu síkjából. Egy mozdulattal elkapta a gyereket apánk, és vitte magával felfelé. Ettől azt időtől kezdve a szomszédot nem söprős őrültnek (amiért - ha kellett, ha nem -, söpörte a port az utca járdának csúfolt részén), hanem verekedős bácsinak hívtuk.
Ez volt gyermekkoromban.
Most – második gyermekkoromban, a tévécsatornák között matatva - arra a felismerésre jutottam, hogy a szereplők jelentős hányada pisztollyal a kezében ordibál, és ugrabugrál ész nélkül. Nem tudom, hogy miért teszi, nem is érdekel, biztosan gyengeelméjű valahány, mert normális ember nem futkos az utcán fegyverrel a kezében ordítva, sem a lakásban nem randalíroz, s nem is hadonászik fegyverrel a kezében, hanem beszélget, és szobatiszta. Nos, ezeket az ugribugris alakokat az egyszerűség kedvéért újabban pisztolyos bácsinak, ritkábban, ha a szituáció úgy kívánja – puskás bácsinak hívom, és törekszem mielőbb eliszkolni a tévéadással felturbózott nappaliból. Ha jól meggondolom, igazából nincs is nagyon sokféle tévéfigura.
Van rábeszélős bácsi,
műtős bácsi,
boxolós bácsi,
puszilkodós bácsi és
okoskodós bácsi.
Egyik se vonz. Mégis leginkább a
pisztolyos bácsi taszít.
Leggyorsabban akkor távozok, ha lármázva egy vagy több pisztolyos bácsi hadonászik.