Az egyházban
két ünnep egymás után. Először mindenszentek, tehát nemcsak a kanonizáltak
ünnepe, hanem mindenkié, aki örök boldogságát élvezi a szem nem látta, fül nem
hallottra országban, melyet Isten az őt (viszont)szeretőknek készített. Ma ennek szerves folytatásaként halottainkra
emlékezünk. Kicsit őrültmód azt lehetne mondani, hogy azokra, akik kimaradtak a
tegnapi ünneplésből. De kik azok? Ha én a szívembe fogadtam valakit, vajon
Isten, aki tökéletes, elutasítja-e? Ha nincs még az örök boldogságban, akkor is
legtöbbjük afelé tart. Igaz-e ez? †Boros László jezsuita szerint a halálban,
azaz az Istennel való szembesülésben nemcsak lepereg ki-kinek az élete lelki
szemei előtt, s nemcsak csököttségével szembesül, hanem Isten jóságával is, és
ennek a találkozásnak a fényében dönthet, kíván-e hozzá tartozni, vagy gőgösen
elhárítja magát tőle a független és visszavonhatatlan magány választásával. Ez
a döntése örökérvényű lesz. Érdekes módon – és szemben Dienes Valéria felfogásával
– nem lesz fokozatos tisztulás, mert a szembesülés és Isten jelenléte letisztít
mindent az előtte megjelenőről. Mégpedig idő nélkül. Mert BL felfogásában – és
vele értek egyet –, a fizikai test elhagyása az időfogalom elhagyását is
jelenti. Nincsenek egymásutánok, csak intenzitás van.
Ide kívánkozik még egy gondolat. Sokak után lelki üdvükért évtizedek múlva is
közbenjáró-engesztelő imát küldünk. Egyes vélemények szerint (lásd pl. Boros)
idők múltán inkább az ő közbenjárásukat kellene kérnünk saját jövőnk (halálunk)
pozitív alakulásáért. De mikor fordul át imádkozós hozzáállásunk egyikről a
másikra? Olyan emberien gondolkodunk ezekről a dolgokról! Hiszen ha igaz, hogy
a halál beálltának pillanatában időn kívül dől el mindnyájunk sorsa
választásunkkal, akkor leegyszerűsödik a kérdés, és azt mondhatjuk ennek a
kijelentésnek minden következményével együtt, hogy „jó neki”, „neki már könnyű,
ő már túl van az utolsó
újjászületésen”.
Tegnap este talán a hírtévében egymás után sugároztak a közelmúltban elhunyt
közismert emberekkel készült interjúkat. Az adás kettős hatásáról érdemes
beszámolni. Egyfelől sokan sokat köszönhetnek a műsornak, hiszen minden néző
szembesül azzal, hogy a tegnap még velünk együtt trécselő, szellemeskedő
híresség mára végérvényesen eltűnt árnyékvilágunkból. Megdöbbentő valóban. Még
akkor is, ha olyasvalakit mutatnak be, akiről sejthető volt, hogy nem sok van
neki hátra. Mi, akik még itt vagyunk, pontosan ilyenek vagyunk, és pontosan az
előtt a ki nem számítható időben bekövetkező aktus előtt állunk, melynek
következtében hirtelenül, vagy éppen ellenkezőleg lassú, de vissza nem
fordítható módon távozni fogunk ugyanúgy, mint ők. És addig
rekedtesen-betegesen vagy szellemesen trécselünk, s igyekszünk nem gondolni
saját halálunkra, mert visszatérő tapasztalatunk szerint ez mindig másokkal
történik.
Az adás másik hatására őszinte empátiával gondolok. Nem tudom, vajon
kérték-e a hozzátartozók beleegyezését a filmek vetítéséhez. Csak remélem, hogy
igen. Mert a gyász személyes. Akiket közelről érint – és hogyne érintene
valakiket közelről, csupa idén meghalt emberrel készült korábbi felvételt
láttunk –, azoknak a gyászuk még friss, s egy-egy ilyenfajta szembesülés
valószínűleg felszakítja a szeretett lény elvesztése miatti sebet.
Még megemlítem, hogy ma lesz Deák András regnumi társunk gyászmiséje. Vagy 40
éve ismertük egymást. Egy időben a tőle átvett csoportot vezettem (Tirts
T.-ékat). Szerettem aktivitása, értelmes megfogalmazásai, családszeretete
miatt. Tudom, nagyon szeretett élni. Szerette és jól kezelte a kihívásokat.
Ezért igazán a helyén volt mint keresztény politikus, mint képviselő, mint a
közigazgatás egyik vezető embere. Nálam öt évvel fiatalabban érte őt a halál!
Azok közé tartozik, akik tiszta tudattal készültek erre a megdöbbentő határhoz,
és a szentségekkel megerősítve lépett át az örök hazába. Isten adjon neki
békét, s jutalmazza örök élettel. Empátiám pedig mindenkihez szól, akik szerették és elveszítették őt. Adjon nekik a Vigasztaló megnyugvást és békét.
Utolsó kommentek