Mickey webnaplója

Találtam a könyvmegállóban egy szép küllemű könyvet egy jó nevű írótól.
Thornton Wilder egyik kisregényére bukkantam rá: Az androsi lány címűre. Elkezdtem olvasni. Próbáltam összpontosítani, hogy hol és mely időben történik a sztori. Kik a hasonló nevű szereplők, mi közük van egymáshoz, miféle nézeteik vannak, hogy indul a mese szála, létezők vagy mitológiai alakok-e?
Meglehet, hogy túl fáradt vagyok,
meglehet, hogy túlságosan elvont,
meglehet, hogy elszoktam a szellemi erőfeszítésektől,
meglehet, hogy a Benedek Marcell fordítása nekem már avítt.
Nem tudom.
Figyelmem egyre elkalandozott, az olvasottak egyszerűen nem kötöttek le.
Kevés ilyen könyv van.  
Emlékeim szerint sok szószátyár könyvet végigolvastam azzal áltatva magamat, hogy majd csak rábukkanok rejtett értékeire.
De nem.
Ilyen volt Thomas Mann, József és testvérei c. hatalmas munkája, VD mindennapos olvasmánya. Különféle időszakokban négyszer fogtam elolvasásához, és nem ment. Kifordult a kezemből a terjengős könyv. Akaratom ellenére ott kellett hagynom. Nem nekem szólt, nem szólított meg.
A könyv is oké, én is oké vagyok, de egymásnak nem vagyunk okék.
A modern zenék elég jelentős részéhez ugyanez a viszonyom.
Mondják, hogy kitűnő muzsika. Meglehet, de nem nekem, vagy nekem, de nem most.
Höhö… De gustibus non est disputandum – mondja a latin bölcsesség. Az ízlésről nem kell vitatkozni.
Azt szokták mondani, kinek a pap, kinek a papné.
Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. (Lenin)
Ami nem megy, azt kell erőltetni, mert ami megy, minek azt erőltetni (mondhatta volna Sztálin).
Ízlések és pofonok különbözők.
Az embernek az ízlése nem befejezett valami.
Kodály szerint egész életünkben csiszolásán kell dolgoznunk.
Nem is folytatom.