Mickey webnaplója

1. Amikor én még kissrác voltam, és még Budán laktunk, akkoriban még csak öten voltunk testvérek. Mi ketten aludtunk egymás mellett. Esténként rendszeresen elmondtuk a miatyánkot, az üdvözlégyet, és a hiszekegyet. Olykor felmondtuk a tízparancsolatot is. Aki a fal mellett feküdt, kaparhatta a festést, s lyukat fúrhatott a körmével a vakolatba. Most is orromban van a mész szaga. Aki viszont beljebb feküdt, arra a vaskályha ontotta melegét. Már tudtam olvasni, s volt egy szöveg a kályhán, melyet mindig fordítva olvastunk settek lepecs-nek, merthogy „KETTES CSEPEL” állt a vasöntvényen. Persze volt még más felirat is rajta: SALGÓTARJÁN, és az, hogy „AZ AJTÓ ZÁRVA TARTANDÓ”. De ezeket emlékezetem szerint nem olvastuk visszafelé. Tehát már ismertem a betűket, de még nem ismertem, milyen módszerrel dolgozik a Mikulás, hogy képes kívülről – az üveg tönkretétele nélkül – az öt kiscipőt megrakni ajándékaival. Elhatároztam, hogy ezúttal megvárom, ki és mit tesz. Nem is kellett sokat várni, mikor az ablak tövében megjelent a Mikulás – helyi képviseletében apánk. Üveget se kellett törnie, kikilincselte a belső ablakszárnyat, elhelyezte a csomagocskákat, majd becsukta az ablakot. Én meg a szememet csuktam be azzal a megnyugtató tudattal, hogy többé senkitől se kell megérdeklődnöm a titkot. Immár megfejtettem. Nem emlékszem rá, hogy valaha is megosztottam volna apámmal a titok leleplezésének a titkát. De boldog voltam, hogy virrasztásom eredményes volt.
2. A házban is jött a Mikulás. Bundics Gusztinak hívták. Vattával leplezte szeplős arcát, de hangja elárulta őt. Nemigen volt nagyobbacska fiú nálunk, egyidősek lehettünk. Csöngetett, majd puttonyából egy-két marék szaloncukrot kivágott talán az asztalra ezekkel a Mikuláshoz méltatlan szavakkal: »Nesztek, egyetek!« S már ment is tovább.
3. Apámék az Avar utcában laktak. Többször elmesélte, hogy mikor még ő volt kicsi gyerek, öccse találkozott a lépcsőházfordulóban a krampusszal, aki csörgette a láncát. Ő úgy megijedt, hogy félelmében bekakált. Később ez a nagybátyánk lett mindünk keresztapja. Ebbeli tisztét látta el, amikor elvitt bennünket kirándulni. Hazafelé jöttünkben az Avar utca felé kanyarodott, hogy megmutassa, hol laktak gyerekkorukban. Egyikünkben felderengett a fenti történet, és őszinte érdeklődéssel fordult a nagybácsihoz: „A. bácsi, ez az a lépcsőház, ahol a krampusszal tetszett találkozni, és ahol aztán félelmében be tetszett kakálni?” Hát elég hülyén jött ez ki - annál is inkább, merthogy egyáltalán nem akart emlékezni erre a történésre.
4. Kismiki is rendezett egyszer ajándékozást. Ő volt a Mikulásunk. Erről beszámoltam annak idején a Zászlónkban. Tessék kikeresni a cikket. Persze ha legalább ketten kérik, hogy írjam meg újból ide is, akkor megteszem.
5. Tegnap este nem vártam meg, míg mindenki nyugovóra tér. Ketten nézték a House doktor-sorozat aktuális folytatását, egy már lefeküdt, de senki sem pucolt ki semmit. Nálunk ugyan van ablakkilincs, de termopán üveg lévén az üvegek köze hozzáférhetetlen, mert nyithatatlanul össze vannak ragasztva a táblák térköz hagyásával. Ha be tudnék hatolni, legfeljebb bankók férnének oda, cipők és csomag nem. Tehát ablak kilőve, cipők piszkosak, elkezdtem összeszedni kinek-kinek a kalapját, sapkáját és abba mértem a különféle magvakat, gyümölcsöket, csokikat. Az előszobában sorakoztak hát a kalapok tele szajréval. Majd, hogy ne lepődjenek meg mértéken felül, azt mondtam a feleségnek: Jöttem.
Néz rám, miért mondom ezt?
Mert én vagyok a Mikulás.
Tartozom a blogolvasóknak még egy bekezdéssel. Ha tovább akarnék szórakozni az algoritmussal, ide róhatnám, hogy 13.-nak ma van a születésnapja, de nem akarok feltétlenül élni vele (egyszer jó poén volt), így hát maradunk abban, hogy ma van Ildóka szülinapja. Most ez a beceneve, de korában nem így volt. Amikor egészen kicsik voltunk, és csak ilyen nevek szerepeltek a gyereknévsorban, hogy Gábor, Miklós, Ildikó, Antal (Csia), akkoriban mindennap hallgattuk az atyai megfogalmazást. Hány kislánya van az apukának? Csak egy kislánya van! A Szitakötőcske – vágtuk rá kórusban, némileg irigykedve. Igen. Ő volt az apuka szitakötője. Persze igaza volt apánknak. Fiai is soványkák voltak, de egy lánygyerek máshogy filigrán. Az egykori fényképek jól megmutatják, hogy milyen finom arcocskája volt húgunknak (aki máig filigrán). Abban is igaza volt apának, hogy egy szem lánya volt. Addig. Később még három született („a kicsik”). Ildi már akkor mutatott némi affinitást eü. pálya iránt. Akkoriban nemegyszer felkereste a körzeti orvos apánkat, merthogy műtéten esett át. Tőle leshette el a gyakorlatot Ildó, mert egyszer odalopakodott fekvő apánkhoz, s megkezelte. Apa felkiáltott, Ildi pedig rémülten állt mellette kezében egy gombostűvel. Azt mondta: Csak ijecciót adtam! Persze nevetésbe váltott a szitu. Máskor meg a pulzusát ellenőrizte. Azt mondta faternek: Megszámolom a pruncusodat. Mikuláskor Ildi is megkapta a maga adagját, és beosztotta volna napokra, de érdekes módon az a szokás terjedt el köztünk, hogy ne őrizgessük a kapott édességeket. „A dugárut megesszük” – hangzott az intés. Lehet, hogy így szerették volna szüleink elkerülni a civódást: Bee, nekem még van, neked meg már nincs... Nem tudom. Én voltam otthon a kakukktojás, mert én hegedültem, Gábor után Ildi is a zongorázásba vetette bele magát, s utána még Ági és Kati is. Köztük legkitartóbb Ildi volt. Először is a gimnáziumi évek alatt is folytatta továbbképzőn a hangszeres munkát, mellette elvégezte a kántorképzőt is, és sokáig zenélt a miséken. Egy ízben valaki odajött megköszönni a művészi produkciót egy Mozart-darab hallatán. Soha nem szűnt meg a kapcsolata a zenével. Ma is énekel Fodor Zolival kórusban. Nemegyszer külföldön is fellépnek. Ildi életét átalakította kisfia, Marcika érkezése. Szeretettel gondoskodtak növekedéséről előbb Mamintivel együtt, majd utóbb egyedül. (Mar)Chello pedig igen ügyes kezű valaki. Egyre többet, ma már szinte minden műszaki gondját megoldja Ildinek, akit Isten éltessen még nagyon sokáig.