Mickey webnaplója

foglalkoztat:
VD írja évekkel ezelőtt: Futás közben jut eszembe: Most mi számít önmegtagadásnak, ha továbbfutok, vagy ha abbahagyom.
Nemrég hasonló helyzet előtt álltam. Egy nagyon bőséges születésnapi ebéd után valaki felajánlotta, hogy egyem meg a süteményét. Én is ezen morfondíroztam: Mi számít ebben a szituációban önmegtagadásnak: degeszre tömött bendőmbe újabb édességet passzírozni, vagy éppen ellenkezőleg, nagylelkűen otthagyni az immár teljesen felesleges újabb ételt.  
Lehet, hogy nem így helyes feltenni a kérdést, hanem úgy, hogy „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, (bekebelezi, fölzabálja), de lelke kárt szenved” – fogalmazza Krisztus (Mt 16,26). De még érdekesebb, hogy ennek az ellentététől mit ír Szent Pál: „Osszam el bár egész vagyonomat a szegényeknek, ... ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.” (1Kor 13,3) Összeharácsolok, szétosztok – ezek csak eszközök, lehetőségek. A kérdés: Miért szerzek, miért osztok? Ez minősít. Futhatok vagy abbahagyhatom a futást; még falhatok, vagy koplalhatok: mindezek hiábavalóságok – mondaná az ószövetségi prédikátor. Csak ha a szeretet, (azaz más/ok javának előmozdítása) mozgatja döntéseimet, cselekedeteimet akkor van értelmük akár így, akár úgy teszek. Minden egyéb tehát csak szélkergetés.
A másik: Nehéz erről írni, mégsem haszontalan tán. Azt hiszem, addig vagyok magyar, amíg élek. És ez egyre kevesebb időt jelent. Lehet, hogy még egy perc, max. egynéhány évtized. És aztán? Aztán mi lesz? Hol landolok? Odafönt? Tessék mondani, az merre van? Nekem talán a Göncölszekér felé. Az ausztráloknak talán a Délkeresztje felé. Tehát szétrepülünk egymáshoz képest? Persze ez csacska felvetés, mindenesetre a halál akkora ugrás, amilyent még sose értem meg, mert még élek. Akik meghaltak, ezen a szédült ugráson túlvannak, és – igen – ezen „túl” „vannak”. Mindkettőnek súlya van a súlytalanság állapotának ellenére. Csakhogy nem mesélhetik el nekünk. Mint ahogy a csecsemő se meséli a magzatnak, hogy min ment keresztül, s még felnőtt korában sem képes beszámolni sem magzati létéről, sem arról, hogy milyen volt magzatnak meghalni és méhen kívül élő emberré válni. A halál ennél lényegesebb minőségi ugrást jelent. Próbálok elvonatkoztatni jelen létemtől. Mekkora lesz testetlen énem léttere? A parányok világától a csillagterek méretéig terjed-e? Mit számít, hogy itt házas voltam? hogy kinek mije voltam. Ennyit Jézus elárult: odaát az emberek nem nősülnek, a nők sem mennek férjhez. Minek is tennék, hiszen tovább már nincs szaporodása a földi értelemben vett fizikai(-kémiai) testnek, következésképpen okafogyottá válik ez a fajta kötelék. Legalábbis minőségében megváltozik. És a nemzethez való hovatartozással mi lesz? Írva vagyon, Istennek egy nemzet annyi, mint vízcsepp a vödör oldalán. Keletkeznek, és olykor kihalnak. Csakúgy, mint a növény és állatfajok. Az egyik legmegdöbbentőbb statisztika arról szól, hogy nyelvek tűnnek el napjainkban is – vele emlékezetek, kultúrák, nemzetecskék történelme, az adott nemzet közössége által haszált, úgy-ahogy csiszolt nyelv, szókincs, énekek, versek, soroljam még? Mekkora veszteségek ezek? Hová lesznek? Miért nem fontos odaát, hogy ki hová tartozott valaha, s milyen nyelven beszélt stb. Csak egy oka lehet, hogy mindez eltörpül annak a kiteljesedésnek a fényében, amely ott vár mindenkire. Erről már Izajás nyilatkozik: Szem nem látta, fül nem hallotta emberi szív fel nem fogta, amit Isten az Őt szeretőknek készít. (őt idézi Pál 1Kor 2,9), de János is kinyilvánítja: (Az üldöztetésből jövők) szeméről Isten letöröl minden könnyet (Jel 7,17). Később pedig: Nézd, az Isten hajléka az emberek között. Ő velük fog lakni, azok pedig az ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom. (uo. 21,4)     
Olyan más ez, olyan szép ez, olyan óriási különbség ez, és olyan totálisan vigasztaló ez, hogy tulajdonképpen minden mást olybá kellene venni. Az az érdekes, hogy mindennapi tapasztalatom ezzel szöges ellentétben áll: Mintha ezer évig élnénk itt, olyannyira nem éljük bele magunkat abba, hogy egyszer, és nem is olyan sokára dobbantanunk kell, és ebbe belehalunk. Igaz, hogy lemerülésünket követően egy végtelen jóságóceánba úszunk bele, hogy ott felmerüljünk!?
Nichtwahr?