Mickey webnaplója

Egy gyors lejegyzés, mert lapzárta közeledik: Szilveszter óta piszkál egy evangéliumi jelenet. Akkor valamit írtam is róla. Jézus és a bűnös asszony. Már a címe se stimmel, mert a Mesteren kívül a jelenet minden tagja bűnös volt. Jézus ül, és a porba irkál. (Soha sehol másutt nincs szó arról, hogy bármit is írna.) berobban a térre egy siserehad kövekkel felszerelve, és egy házasságtörésen rajtakapott asszonyt készülnek megkövezni. Jézus csendben csak ennyit szól: az vesse rá közületek az első követ, aki bűn nélkül való. Erre szótlanul elkullogtak egymás után. Miért olyan különleges ez a jelenet nekem? Egyrészt azért, mert rádöbbentett, hogy Jézus mindenkit szeret. Mindenkit úgy szeret, ahogyan van. Szereti az asszonyt – bűne ellenére. Neki azt mondja: Senki sem ítélt el, én sem ítéllek el. Menj, és többé ne vétkezzél. A jelenre vonatkozóan ez áll hát: én sem ítéllek el. (Noha tudom, valóban bűnös vagy, így, bűnös mivoltodban is szeretlek.) S szerette-e vajon a követ ragadó szemforgatókat is? Igen, szerette. Őket sem ítélte el, mikor egyesével leejtették a kezükben szorongatott szikladarabot, azaz beismerték bűnös mivoltukat. Hagyta, hogy elmenjenek. Nem rótta fel nekik elkövetett gonoszságaikat. Olyannak szerette őket, amilyenek voltak.
Még érdekes a szituációban az, hogy mekkora erő volt a Mesterben. Mekkora tisztaság tekintetében, hogy az összecsődült férfiak egyike sem mert ellenkezni vele. Tudták, hogy hiteles. Azt is tudták, hogy képes volna néven nevezni bűneiket tételesen, ha akarná. Ezt nem várták meg.
Az egészben a legmegkapóbb nekem az, hogy nem kelti rosszhírüket. Nem teregeti ki, ki miben vétkes. Mi emberek ezzel szemben el-elnyafizzuk, hogy az a másik milyen hitvány, mert...  A bőrdzsekis pap, akiről szintén írtam már, azt állítja, hogy a prostiknál nagyobb vétkük van azoknak, akik mások rosszhírét keltik! Súlyos kijelentése mellbevágott, mert ebben a meghasonlott országban más sincs, mint egymás rosszhírének a keltése. A miatyánkban pedig ez áll: Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátjuk az ellenünk vétőknek. Mindazokat ellenünk vétőknek látjuk-láttatjuk, akiknek – talán annak okán, hogy tőlünk különböznek, másban sárosak – rosszhírét keltjük.
Így a feltámadásra várva ismerjük el intoleráns mivoltunkat, s ebből fakadó bűneinket, engedjük le nyugodtan követ szorongató kezünket, hogy Isten nekünk is megbocsáthasson.
Aki leengedte már, annak valamiképpen részesülnie kell Jézus szeretetéből, szeretetében.
Mert ő a másikat is szereti úgy, ahogy van, és minket is szeretne szeretni, és szeretné látni, hogy üres a markunk, szeretné látni, hogy abbahagytuk mások kritikáját, besötétítését.
Ha pedig esetlegesnek találnád ezt a megfogalmazást: Épp az előbb írtam, lapzárta van. . .