Azt határoztam el, hogy a böjt idején törekszem elviselni a megaláztatásokat, és kerülöm mások megalázását. Tűröm a kellemetlenségeket, és igyekszem nem kellemetlenkedni. Mert nem hinnéd el, mennyi ilyen ér a hétköznapok során mindenkit.
A buszon, amikor nagy pofával trágárkodik valaki, aki három helyen ül egyszerre. A negyediken a táskája, mindenütt, ahol valakiből tigrisszag árad, közösségben, ahol megjegyzik, hogy hamisan énekelsz, és még sok egyéb pikírt észrevételekkel élnek; személyes találkozáskor, amikor azzal igyekeznek zavarba hozni, hogy „mit settenkedsz te itt”? Vendégségben, ahol valaki rád néz, és azt mondja, neked már nem is kell enned. A másik meg észrevételezi, hogy lehet így meghízni. Tényleg, hogy lehet?
Amikor omlik össze a környezet. Tegnap a vadonatúj nyomtató adta meg magát, ma az a hír várt, hogy a lap megérkezett, de nem a telephelyünkre, hanem az övékére, és érte mehetünk, ha akarunk. Persze akarunk. Noha nem erről szól a megállapodásunk. Még végig se hallgatom a tirádát, mikor kapom a következő megjegyzést: Miért lett piros a lap borítója, olyan pocsék így. Meglehet. Színe visít, mint korunk az összes ránk aggatott nehézségével, sohanemvolt adójával, nyaggattatásainkkal, és a koloncként rajtunk lógó – és látszólag eltávolíthatatlan – kormánnyal.
Miért olyan nehéz itt egy kormánynak bedobni a törölközőt, másutt pedig pikk-pakk feloszlanak. Pl. Olaszországban, pl. most Szerbiában.
Most veszem észre, mennyire elkanyarodtam eredeti témámtól.
Azt akartam elmondani, hogy szó nélkül tűröm böjtben az őrültségeket.
Igen.
De nem írás nélkül!
Utolsó kommentek