Kölcsönkaptam egy külső meghajtót azzal, hogy tegyem
gépünkre a pannonhalmi kirándulás 451 fotóját. A külső vinyóról kb. annyit
tudtam, hogy sok tárhely van rajta, és USB- csatlakozója van, csakúgy, mint a
pendrive-nak. Hogy mi is az USB (na jó, megnézem a wikipédián: (Universal
Serial Bus) általános soros kapcsoló. A fene egye meg. Csatlakoztattam, mert ki
van építve, mint annak az embernek, akinek kivezetik oldalt a rectumát. Dugom
bele, kétségbeesetten próbálom átvenni. Sikerül. Ott van hát a gépen mind a
közel félezer kép. Oltári nagy felbontásúak. Másnap hoztam neki egy
pendrive-ot. Szabályosan kiröhögte, és csak töredékét vette át, mintegy
ízelítőül. Másnap kértem kölcsön egy CD-t, és látszólag rámásoltam az egész
albumra valót. Otthon nem találtam rajta egyetlen képet se.
Ma egy újabb kísérlet során a képvarázsló ezúttal kegyes
volt hozzám. Némi trükk bevetése után sikerült rávennem, rátennem egy lemezre
minden képet.
Ne kérdezd, hogy mi történt a feketedobozban. Én se tudom. Csak a végeredményt.
Ugyanis próbaképpen a lemezt az én – ócskább – gépemen nyitottam meg, és adta a
képeket.
Ez tehát megvolna. De ha azt kérdenéd, hogyan kell másolni
egyik rendszerről a másikra, nem tudnám elmagyarázni.
Úgy jártam vele, mint J. S. Bach a zongorával. Már nem volt kedve
megtanulni a crescendót, decrescendót mívelő hangszer dinamikai lehetőségeit.
Maradt a csembalónál.
Utolsó kommentek