S. megjegyzése, miszerint az új blogom kinézete gyászos a sötét
kerettel – helytálló.
De.
Nem lehet megváltoztatni, mert nincs hozzáférésünk a színváltoztatási lehetőségekhez.
Képként áll csak rendelkezésre az új sablon. Így kötelezve érzem magamat arra,
hogy egyre vidámabb írásokat rakjak fel ellensúlyozandó némiképp a sötét
keretet. Még két mozzanat, mely miatt maradtam átmenetileg a sablonnál. Míg
megfürödtem, két kritikusomat megkértem, hogy keressenek bármilyen keretet blogomhoz,
nekem jó lesz. Nem találtak. Viszont az új keretben elég sötétek, jól
olvashatók a betűk. És ez is valami. Deske állandóan javítgatja és
javítgattatja szuperblogját, és keresi a tökéleteset. Napi bejegyzését
olvasgatva úgy találom: nem létezik. Én azért nem hajtok rá olyannyira. Úgysincs.
Viszont vannak használható sablonok, és azok egyikére teszem a postokat. Aztán,
ha találok megfelelőbbet, cserélem. Addig tornaterem.
Ígértem, hogy próbálok vidám dolgokat írni. Jöjjön akkor egy kis gyenesdiási epizód.
Ágoston unoka (Tigris) már négy éves. Papával (Nyuszi), mamával (Kanga) még Mosonban
elment a kínai boltba, hogy vegyenek valamilyen kedves meglepetést a francia
rokonoknak. Három baseball-sapkánál kötöttek ki. Angolul és németül is helyesen
szerepel rajta Magyarország neve, meg a trikolor, meg a címer, meg nyilak, meg még
ki tudja, hogy mi! Ja, meg hogy Made in China.
A kínai árusnő mosolyog és magyarul kínálja portékáját. Ágostonnak azonnal
feltűnik az akcentusbeli különbség (no meg a ferde szem), és megkérdezi:
– Te milyen országból jöttél?
– Én egy mágyár néni vágyók – mosolyog Ágostonra.
Ám ő nem hagyja ennyiben:
– Ugye, ez csak egy vicc? – mosolyog vissza huncutul.
Mire a néni:
– Te égy nágyon okos kisfiú vágy!
PRAE
Páros kontrasztok
OG Nigériában élt. Egyszer a következőket mesélte: A házunk előtt ültem
csendben, békességben. Szívtam az illatos jó levegőt, hallgattam a madarakat és
gyönyörködtem a lemenő nap színjátékában, ahogy a pálmák között átsütött. Épp
olyan volt, mint a levelezőlapokon: erős tónuskülönbségek, ellentét színek. Ez
a végtelen nyugalom csakugyan nem akart elmúlni, amikor is egy pillanat alatt
kizökkentem meghitt szamlélődésemből. Az utca felől hatalmas ordítással
megjelent egy csomó ember. Valakit üldöztek, elkaptak és azon nyomban agyon is
vertek. Mindez a perc töredéke alatt zajlott le, nagyjából a szemem előtt. Én
láttam őket, ők nem vettek engem észre. A meglepetéstől megszólalni sem tudtam,
nemhogy megfogalmazzak a szerencsétlenül járó ember védelmében valami
eredménnyel kecsegtető gondolatot. Csak valószínűsítem, ha közbelépek mint
tanú, jó eséllyel engem is agyonvertek volna. Máig sem tudtam meg, hogy
valójában miért történt, ami történt. [Azóta rákérdeztem, s megtudtam. Az illető
egy kecskét lopott, azért verték agyon.]
Hazai változat.
2005. február 16. Éjfél előtt fekszem fűtött apró hálószobácskánkban,
mellettem, szuszog az én kis feleségem. Kint nulla fok alá süllyedt már a
hőmérséklet, hó mindenütt. Magam – félálomban – hallom, hogy valaki valahol az
emeleti ablakunk alatt beszél. Kb. azt mondja: Jóember, a magáé ez a
kulcscsomó? Miért nem áll fel, nem mer hazamenni, vagy nem akar? Valamit szól
még, de csak egy szót értek belőle: gondnok... Különben számomra ismeretlen a
hang.
Kezdek magamhoz térni. Mihez kezdjek most? A rendőrség száma egyszerű.
Ha felhívom őket telefonon, kiszállnak, valahová elviszik az illetőt, hogy ne
gebedjen meg, ne itt gebedjen meg, és ne ma gebedjen meg. Még az jut eszembe,
hogy a politikusok szerint padlógázzal halad az ország a versenyképesség
szempontjából nem tudom hova. Éppen a napokban volt GyF évértékelő (semmit
mondó) beszéde.
Elkeserítő.
Próbálok imádkozni, hogy rendeződjenek a dolgok, és várok. Fél fülem az
ablak alatt. Most megint halk beszélgetést hallok. Alighanem egy pár jött a HÉV
felől. Rövid szóváltás után ők el.
Csönd.
Az jut eszembe, hogy ha nem változik a szituáció, egy termosz meleg teát
okvetlenül készítenem kell, azt csak elfogadja, az mégis melegen tartja, s ha
egyáltalán akar élni, esélyt ad rá. Eddig jutottam töprengésemben, majd
felkeltem, ablakunkhoz léptem, hogy végre szembesüljek a látvánnyal. Vajon a
hóban van az alak elterülve, vagy az alacsony gerendakerítésen üldögél talán?
De nem.
Hiába meresztgetem a szemeimet, sehol senki. A bokrok takarásában lenne?
Enyhe szélben hajladoznak a tiszafa ágai. Nem gondolom, hogy mögötte volna.
Talán mégis felkelt és elment.
Ekkor csendes dulakodás hallatszik közvetlenül a ház töve felől. Látni
nem látok semmit se, de felhallatszik a párbeszéd. Álljon végre fel. Menjünk...
Hagyjon békén, hagyjon békén, Nem értiiii...
Úgy látszik, nem érti, mert megjelennek ketten. Egy sötét kabátos,
magas, erős fiatalember s az önkéntes fagyhaláljelölt. Egy deres hajú ember.
Azt fantáziálom, hogy a fiatalnak szólt az az ember, aki szerette volna, ha
felkel az öreg. Lehet az is, hogy keresésére indult s végre megtalálta őt ez a
huszonéves. Nem tudom, fia-e, hozzátartozója-e vagy csak ismerősei egymásnak,
esetleg egy házban laknak. Mindenesetre furcsa szimbiózis ez. Egy megmentő, és
valaki, aki nem akar megmenekülni, noha eszénél van. Akár hogy is van, az ifjabb határozottan
szorítja az öreget, erőteljes mozdulatokkal noszogatja-ösztökéli menésre,
cipeli magával az úton a HÉV irányába. Nézem őket, míg el nem tűnnek az
ablakkivágás adta térből.
Gondolom, az öreg ma éjjel nem fog megfagyni.
Utolsó kommentek