POST
Amikor a szerkesztőségbe kerültem, egy kislányka jött ebédelni nagyanyjával. A
mi asztalunkhoz telepedtek le. A lányka boldog volt, mert a mamitól megtudta,
hogy híres emberrel ült egy asztalnál. Ez a híres én lettem volna. A lányka
tinikorában fényes karrier előtt állt. Szépen balettozott. Ő lett majdnem
híres, én pedig maradtam hírtelen szerkesztő.
Ám ő se lett, mert a szomszéd fiúval egészen közeli ismeretséget kötött. Oda
lettek egyetemet végzős és balett-tanári álmai, viszont férjhez ment és szép gyereke
született. Ő se lett híres.
Pedig aki híres, ahhoz a Família c. lap körkérdéseket intéz, melyekre
válaszolva számos öninterjú készül szinte futószalagon. Mondom a híres
emberekkel. Ám van esélyük a hírteleneknek is, aki blogot ír, annak egészen kézenfekvő,
hogy gusztusa szerint megválaszolja azokat a kérdéseket, melyeket neki soha nem
tett fel senki. Jöjjön hát az első kérdés: Mi jelent igazi örömet?
Bizonyára korábban más szerzett örömet.
Ma a jól végzett munka,
az, ha más élvezettel olvassa, amit írok,
egy-egy tallózás régen hallott zeneművek között, melyeket vagy újrahallgatok
(youtube), vagy újra és újra megpróbálok elkalimpálni billentyűs hangszeren,
esetleg dudorászok magamban vagy – és ez a legsűrűbb – hagyom, hogy átjárjon
egy-egy zeneszám belső hallásomon keresztül. Egyszer rágondolok, és magától
alig megy ki belőlem a belül hallott melódia, úgy kell sokszor másvalamivel
„kiütni”.
Ám nemkülönben örömet szereznek a könnyed és odafigyelő egymást meghallgatások.
Másképp is fogalmazhatom:
Az igazi találkozások.
Nem a civakodók, nem a sértegetők, nem a ki vagyok én-típusúak, hanem a
valamiről szóló megnyílások, a megfürdés más emberségének a szépségében. Ez
olyasvalami, mint a plátói szerelem, de tán még éteribb, mert esztétikus, csak
a pillanatra figyel, kiesik az időből, aki benne van.
Biztos, hogy nagy örömet jelent nekem a levegő mozgása, a
szellő, a szél.
De azért egy jó fürdőnek is örülök,
és bizonyára az illatoknak is.
Tagadhatatlan viszont, hogy a kulináris örömök se hagynak hidegen.
Csakugyan tagadhatatlan.
PRAE
Hipochonder, hipp hopp
Egyszer azt az udvariatlanságot
követtem el, hogy feleségemet –
noha tudtam: influenzája miatt küldték haza a munkahelyéről – a magam
problémájával zaklattam. (Azért udvariatlanság, mert 30 év óta tudjuk és
valljuk, hogy házaspár esetén
egyszerre csak egy lehet beteg, mert valakinek a beteget ápolni kell, s az csak
a másik fél lehet. Nos tehát az lehet beteg, aki először jelenti ki magáról. És
én a második voltam.)
Imigyen keseregtem el bánatomat
asszonykámnak: Képzeld: ebédkor a jobb kezem egyszerűen megadta magát.
Megbénult. Nem engedelmeskedett mozgását irányító akaratomnak. Még szerencse, hogy kiválóan tudok bal kézzel enni, s
egy kanállal megettem a köretet s a párizsi szeletet is. Kb. negyed óráig
tartott a félelmetes jelenség, miközben csodálkozó szemmel figyeltem a velem
szemben ülő 81 éves szerzetest, hogy
milyen kifogástalan egészséggel eszik, és beszél arról, hogy nem ér rá mosogatni, mert indulnia kell, hogy elérje a miskolci vonatot.
Tudtam, hogy keringési meszesedési zűr ez, de nem tudtam, hogy mekkora
zűr. Visszatér-e ez a mozgáskoordinációs probléma, vagy nem. Stb. [PS.:
Tévedtem, a ffi-klimax egyik velejárója, hoppá!]
Mire ő. Nem vagy te egy kicsit
hipochonder?
De. Az vagyok. Hipp-hopp, már itt
se vagyok.
Már régóta foglalkoztat az a gondolat, hogy írok egy cédulát ezzel a szöveggel: Tudom, hogy
illetlenség, de MEGHALTAM. BOCSI!
Utolsó kommentek