Mickey webnaplója

POST
Ki a kedvenc női-férfi szented? – jön a hírességeknek feltett következő körkérdés.
Elég sok macera van ezzel a kérdéssel. Az még csak egyszerű, hogy ki a legkedvesebb női szent. Azért, mert Jézus anyja, Mária bűntelen ártatlanságával messze a mezőny fölé emeli őt. A bennem élő kép Máriáról ilyesvalami: Egyszerű és tiszta látású-gondolkodású valaki, aki be- és elfogad, aki megérti problémáinkat, aki empátiával viseltetik az emberek iránt, aki közvetít és közbenjár. Megért és segít. Azért próbálok egyszerű és világos szavakkal fogalmazni róla, mert az eltelt kétezer év alatt teleaggatták lelki csipkékkel, csicsákkal, giccsekkel, cifra szavakkal, melyek tartalma se nem ellenőrizhető, se nem tűnik valós alapúnak.
A férfiszentekkel meg az a bajom, hogy kevéssé ismerem történetüket. Az meg azért van így, mert nem szenvedhetem a sablonos semmitmondó és szuperlatívuszokat használó leírásokat. Ha nem így lenne, nem lehetne általánosságokat írni a misekánonba. Márpedig a vértanúkról szóló (13. sz.) prefációban ezt olvassuk: „Szent N. hitünkért vérét ontotta, a Megváltó nyomába lépett, és kegyelme csodálatos erejét hirdeti, mely gyöngeségében is hőssé avatja érted szenvedő hívedet, és bátor tanúságtételre ad erőt néki Krisztus, a mi Urunk által. Ez egyes esetekben talán így volt, másokéban biztos, hogy nem.
Amolyan ráolvasásnak, generálszósznak tűnik, mellyel az aktuális szent le van öntve.
Ha mégis választanom kellene, kettőt emelnék ki közülük: Vianney Szent Jánost, nagyon élő Isten-kapcsolata miatt, és Thomas Moore-t. Utóbbit azért, mert két lábbal állt a földön. Határozott elképzelése volt az értékekről, és mindhalálig hűséges maradt hozzájuk, aztán meg humoráért szeretem, és azért, mert felesége gyermeke volt, akiket szeretett, és akikért felelősnek gondolta magát. Bírom írói stílusát is. Ma azt mondanák rá: „nagy arc” volt.
Még egyszer ide írom: listám tökéletlen, s ennek oka „szentológia”-i hiátusom.
PRAE
Egymáshoz illő pár
Amikor az ember könyveket árul, el-elmélázik azon, kik is keresnek írásműveket. Alaposan szemügyre veszi az érdeklődőket. Így én is megfigyeltem egy párt, akik a kiadványokat nézdegélték. Egymáshoz illő pár volt. A nőnek seprőként lógtak ki lábujjai a kicsire sikerült szandálból, a férfinak pedig a fogai a szájából. Ilyen nincs – gondoltam magamban –, és mégis van.
* * *
Kitaláltam egy szólást. Így hangzik: „Fölmerül, mint Kovácsné a plébánián.” Na?
* * *
Radnóti Miklós iránti tiszteletem figyelteti velem folyamatosan azokat a neveket, melyek összefüggésben vannak a foglalkozásukkal. Egy lelkiségi periodikában olvasom a cikkíró nevét: Massimo Bigotto. Ez – ő is elismerné – telitalálat.
Rinyálok?
Kitartóan szemergett az eső. A Dózsa Gy. úton ráléptem a fékre. Blokkolt és csúszott a kocsi. Amilyen hülye vagyok, azt vélem, annál jobban kell nyomni a pedált, hogy hatásosabb legyen a fékezés. Pedig épp ellenkezőleg. Pumpálgatni kell. Ezt tudom, de élesben az ember ösztönösen viselkedik. Egyébként szépen, időben megállt a kocsi, de... Még egyébkéntebb: ABS-rendszerű a fékem. Mi az, hogy blokkol? A legegyébkéntebb pedig, hogy rég le kellett volna cserélni az agyon kopott gumikat.