Naponta többször buszozom, mégse járja, hogy folyton a közlekedésről írjak. Tudom. Megpróbálok megjavulni, ma mégis – utoljára – a BKV-ról írok néhány gondolatot. Reggel már a végállomáson elkezdődött a baj. A zajbaj. Bár süketülök, és ez némiképpen vigasztal, mégis meglehetősen hangos zörgés érkezett a tetőn elhelyezett hangszóróból. Nem igazán tudom, mi. Amolyan alapzaj, ritmusosan erősödő-gyengülő, mintha egy kis motor az akkut töltené.
A motor kikapcsolása után?
Mondom, hogy nem tudom.
Eléggé időben voltam már, ezért nem kívántam megvárni a következő járatot. Reméltem különben is, hogy induláskor a sofőr kikapcsolja a mikrofont.
Nem így lett. Sőt, nagyon is nem így.
Az indítózást úgy továbbította a hangszóró, mintha harci repülőgép indulna „forszázs”-zsal. Aztán a fordulatszám növekedését úgy éltük meg, mintha fogorvos székében a fülünk mellett visítana a fúrógép ezerrel. A dolog pikantériája, hogy a mikrofon feltehetőleg kikapcsolhatatlan volt, hiszen végig visított a műsor az út során, és ehhez képest egyetlen megállót sem mondott be a sofőr. Íme a XXI. század tömegközlekedésének egyik szélsősége Budapesten. És ez még mindig jobb, mint ama másik hegyi járat, melyen a kánikulában se tudták kiiktatni a fűtést (Talán attól félt a vezető, ha kisebb körben kering a hűtővíz, felforr a motor? Vagy kikapcsolhatatlan volt az elzáró csap hibája miatt?). Nos, akkor nyáron eleve volt 38 fok, plusz húsz a fűtéstől (legalábbis így éreztük). Akinek lelki bőre van, érzékelje a hőséget!
Akinek füle van, hallja meg!
PRAE
A szükséglet-kielégítés csapdája
Komolyan vártam az Auchan megnyitását.
Érzésem szerint korábban nagyon sok extraprofitot fizettem egyszerűen azért,
mert a helyi cégeknek nem támadt konkurenciája. Hát egyszer csak megnyílt a
behemót áruház. Volt és van ott minden.
Általános tapasztalatom: Nem költünk kevesebb
pénzt, inkább többet, de több kacatot hordunk haza. Pl. néhány száz forintért
vettem már sokféle CD-t. Ha drágább lett volna, nem vettem volna meg. Na és
akkor mi lett volna? Semmi. Kivételesen akadt köztük nagyon jó is, de nem ez a
jellemző.
Az igénykielégítettségi ráta megnövekedése
nem tesz tartósan boldogabbá. Inkább kiüresít, céltalanná tesz. Az ember jár föl-alá a lakásában. Olykor
a tévéadók között motoz a távkapcsolóval, s nem kíván élni az őt körülvevő
luxussal. Szívesebben fát vágna, mint egykor magunk és elődeink, sétálna,
egyszóval mozogni kellene többet. S még inkább kapcsolatban állni másokkal, jókat beszélgetni,
letapogatni mások véleményét közösen érdeklődésre számot tartó témákról. Talán
ez hiányzik a legjobban. A kölcsönös érdeklődés. Pedig mennyire rajtunk múlik.
Most elkezdek egy írást DE AMORE címen. Elindul csörgedezve, mint egy kis ér,
patak, hogy később lustán és szélesen hömpölyögjön, akár egy folyam. Elég eredeti
szálon szeretném futtatni. Összeszedném benne mindazt, amit a szeretetről megtapasztaltam. Ez tervnek igazából már
elég is.
Most ismételten belebotlottam Szabó Csilla nevébe. A vele készült interjú
újra megrendítő élménnyé lett bennem. Ugyanolyan intenzív és pozitív hatást
tett rám, mint 2002 nyarán a Kossuth téren, mikor énekelt(ek).
A Képmásban olvasható
beszélgetés kitér életpályájára. Ez a csinos nő jól énekel és jól gitározik.
Először a fóti Gyermekvárosban óvónő. Majd egy ideig a Bojtorjánban énekel.
Többek között kísérte Halász Judit színművészt, de több zenekart is szervez.
Lokálokban is fellépnek. Megcsömörlik az éjszakai élet képviselőitől.
Elhatározza, hogy azt fogja csinálni ettől kezdve, amire hivatást érez. A Heim
Pál Gyermekkórházba jelentkezik, ahol segédápolóként alkalmazzák, mivel
semmiféle szakirányú képzettsége nincs. A saját és a gyermekek nagy
szerencséjére egy alkalommal belebotlik az egyik doktor gitárjába, s elkezd
dalokat játszani-előadni. Meglehetős gyorsan tódulnak a gyerekek a folyosóra,
ahol rögtönözte ezt a kis előadását. A főnővér szerencsére felismeri a
segédnővér ritka talentumát. Ráállítja a zeneterápiára.
Érdekes esetekkel találkozik. Egy
kisfiúval pl., aki igen súlyos beteg. Szótlan, kifejezéstelen arccal szenved.
Egy darabig nézi, majd elkezdi dúdolni a Mit tehetnék érted című dalt.
Ez hatott. A gyermekcse érdeklődést mutatott, mint aki már szeretne élni. Ez a
történet kísértetiesen hasonlít a nagyszájú Barbra Streisand vallomására. Ide másolom, amit
róla a Reader’s Digestben olvastam: Barbra Streisand egy
interjúkérdésre válaszolva kb. ezt mondta. Valakitől hallottam, hogy a végső elszámolásnál Isten nem azt fogja
kérdezni, hogy szeretve voltál-e, hanem hogy te szerettél-e? Ez jó.
Ez pedig az előbb említett sláger szövege:
Nem születtem varázslónak,
csodát tenni nem tudok,
És azt hiszem, már észrevetted,
a jótündér sem én vagyok.
De ha eltűnne az arcodról
az a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák.
Mit tehetnék érted
hogy elűzzem a bánatod,
Hogy a lelked mélyén megtörjem
a gonosz varázslatot?
Mit tehetnék érted,
hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem!
Nincsen varázspálcám,
mellyel bármit eltüntethetek,
És annyi minden van jelen,
amit megszüntetni nem lehet.
De ha eltűnne az arcodról
ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák.
Mit tehetnék érted...
Nincsen hétmérföldes csizmám,
nincsen varázsköpenyem,
S hogy holnap is még veled leszek
sajnos nem ígérhetem.
De ha eltűnne az arcodról
az a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák.
Hát mit tehetnék érted ...
Utolsó kommentek