POST
A fekete-fehér tabló házat mutat. Szállodát. Falán felirat. Ferien. Helyszín A
Keleti-tenger halászfaluja, Heringsdorf. Seestrasse fünf. Az emeleti szoba
ablaka gombostűvel átszúrva. Emlékeztetőül, hogy abban a szobában
laktam-laktunk hárman gyerekek 1957. elején. Havazott. Kora délután naponta
csendes pihenőnk volt. Ágyam az ablak mellett állt. Hanyatt dőlve az eget
kémlelhettem. Ez történt az egyik februári délután is. A bordó bársonyfüggöny
és a klöpli is zsinórok által vezérelve nyitott és zárt. Elhúztam hát a
függönyt, mert épp úgy esett akkor és ott a hó, mint most ma itt Aquincumban.
Emlékezetem szerint ekkor fordult elő velem utoljára, hogy átadtam magam a
hóesés zavartalan szemlélésének. Mivel a látvány alá feküdtem, hosszan
bámultam, hogyan pilinkéznek lefelé a pelyhek. Némelyik nekivágódott az
ablaktáblának, mások gellert kaptak az üveget érintve, és tovább folytatták
útjukat lefelé. Az olykor feltámadó szél irányt adott sodrásuknak, a szellő
elültével pedig megint kiszámíthatatlan irányú táncba kezdtek a pihék.
Gyanítom, hogy nem vonzották egymást, és igyekeztek megőrizni egyéni arcukat.
Legalábbis erre utalt, hogy nem nőttek egyre nagyobb pelyhekké, hanem
megmaradtak eredeti filigrán méretükben és formájukban. Óhatatlanul arra
gondolok, hogy enyhe taszítás áll(hatott) fent köztük. Különben csakugyan
tömbökben zuhannának a földre. Azt hiszem, órákig néztem, játékukat. Akkor és
ott, minden jó volt. Nem hiányzott életem érzékeléséhez semmi. Gondolom, hogy
idillemnek az uzsonnára hívó kolompolás vetett véget. Naponta fél ötkor uzsonna
volt. Ahhoz pedig ott kellett hagyni a látványt, és kettes sorokban lemenni az
étterembe.
Nem igazán akarok visszatérni egy ilyen régi emlékhez, de
mert éppen benne vagyok, gyorsan lejegyzem, hogy naponta malom-csatákat vívtunk
egymással a három hónapon keresztül.
Azt hiszem, ez a játék az, amelynek a szabályait már a kisgyerek is átlátja,
képes is alkalmazni, és eredményesen csatázni a felnőttek ellen, és még abban a
tartományban van, melyet a felnőttek nem tartanak túl primitívnek és
sablonosnak, mint pl. a sakkban a parasztháborút. Egy gyerek is képes
csiki-csukit csinálni, képes felfogni az ugrálás előnyeit és olykor végzetes
ellehetetlenülését, és még leköti a felnőttet is.
Sokszor malmoztak velünk a nevelők. Biztosan így volt, még egyikük gúnynevére
is emlékszem. Colingernek hívtuk. Kb. úgy nézett ki, mint az Arsenal focicsapat
németektől importált kapusa, Jens Lehmann. (Biztos, hogy nem ő volt, mert
Lehmann 57 után tizenkét évvel született.)
Itt abbahagyom.
S felidézek magamban egy francia slágert, melyet Adamo dudorászott egykor:
Tombe la neige. (Te is hallgasd meg Youtube-n! Most ezt teszem magam is.) Figyu, segítek:
Tombe la neige
Tu ne viendras pas ce soir
Tombe la neige
Et mon coeur s'habille de noir
Ce soyeux cortege
Tout en larmes blanches
L'oiseau sur la branche
Pleure le sortilege
Tu ne viendras pas ce soir
Me crie mon désespoir
Mais tombe la neige
Impassible manege
Tombe la neige
Tu ne viendras pas ce soir
Tombe la neige
Tout est blanc de désespoir
Triste certitude
Le froid et l'absence
Cet odieux silence
Blanche solitude
Tu ne viendras pas ce soir
Me crie mon désespoir
Mais tombe la neige
Impassible manege
PRAE
Némelyik költő versei alig különböznek a prózától. Megérne az is egy
kísérletet, hogy egy költő kevéssé ismert és kevéssé versszerű írását
valamilyen álnéven pl. -y aláírással megkíséreljem rövid írásként elhelyezni
valamelyik lapnál. Kíváncsi volnék, milyen reakciót váltana ki. Feltehetően
azzal kapnám vissza: Talán írd meg először rendesen ezt a témát, s aztán ráérsz
leadni a kéziratot.
Igazán nem akarom szegény XY-on elverni a port, tehát valóban csupán a példa kedvéért próbálom eladni rövid prózaként versét: Akarattal írtam folytatólagosan a sorokká tördelt lengyelből fordított verset. Hogy jobban látsszon esetlegessége.
Istennek hála
„Hová visznek a nem ismert kezek magány a jóreggelt-re szitáló eső mégcsak nem is zuhé bűn, hogyha van szerelem és bú hogyha meg nincs a nő aki elment férjhez s mindjárt visszajött és te doktor úr – ki átkutatsz vesét, szívet hál’ Istennek van halál s megtudhatunk többet”
A képzeletbeli cenzor valami ilyesmit ír: Nekem erről az írásról egy diákének részlete jut eszembe: „petrezselyem, főzőkanál, liszt meg cukor, szóda. Szőr, zsír, lencse, lekvár, gyertya mind egybe van szórva.” Miii eeez???
A főszerk. megjegyzése: Nem kötnek a mondatok. Túl tömör. Nem lehet egy novellát nyolc mondatba nyomorítani. Még a balladának is van szerkezete, a homályos részek ellenére. Írja át. Vagy tudja mit? Írja meg!
A másik cenzor észrevételei:
„Először tessék megrendszabályozni a gondolatokat, s mikor már belül kialakult valami, akkor tessék közölni! Mi köze van a magánynak a szitáló esőhöz, s miért okoz gondot, hogy nem zuhé. Egyáltalán. A szitáló eső meteorológiai pontosságú jelzős főnév. Ehhez képest egy mondaton belül stílustörő a slampos „zuhé”. Hogy függnek össze a magány, a szitálás, a zuhé? Érdekes szóhasználat a bűn és a bú, de teljesen kificamodott megfogalmazás az elment férjhez kifejezés. Honunkban így mondják: férjhez ment és kész. Na jó, tájnyelven így: férhöment.
Még tartalmilag sem értek egyet azzal, hogy elment férjhez, s mindjárt visszajött. Ha elment, ne jöjjön vissza mindjárt. Ha lehet, később se. Ha pedig mégis visszajönne hamar (mindjárt), nevezzük néven. Jókai óta hazajáró lélek a neve. És továbbmenve: mit keres ott a doktor úr, aki szívet, vesét vizsgál? Tudtommal Isten a szívek, vesék vizsgálója. Ne tegye magát Istenné a doktor úr. Viszont, ha általános orvos, ne csak a szívet és a vesét vizsgálja, hanem az egész embert. Ha pedig kardiológus, jobb, ha nem vizsgálja a vesét, mert félő, hogy nem ért hozzá. Suszter maradjon a kaptafánál!
Mondja, kedves cikkírónk: Ha nem volna halál, nem tudnánk meg többet? Ha nem lett volna halál, szükségképpen eleve többet tudnánk! Ki kellene fejtenie azt is – ha már belekapott –, hogy miért jó többet tudni, mint kevesebbet. Egyáltalán okoz-e valamiféle boldogságot önmagában a többet tudás? Nem jobb-e az önfeledtség? Részletezze talán kellő mélységben vagy – és ez mindig be szokott válni – hagyja a csodába az egészet!”
A lektor haját tépve: „Kedves mester! Van Önnek beosztottja? Ha van, jelenleg szabadságra ment? Miért nem teszi ki ő vagy maga a szükséges írásjeleket? Miért teszi ki egyedül a hosszú kötőjelet és az aposztrófot? Mit idegesít ezzel? Miközben elfelejti, hogy a mondatkezdő szó nagy kezdőbetűs, és értelemszerűen pont, felkiáltójel vagy kérdőjel kívánkozik a mondatok végére, vessző a tagmondatok közé! Azzal küldöm vissza kusza sorait, hogy tegyen rendet bennük legalább az előzőek pótlásával!”
A tördelő szerkesztő: „Uram, nem lehetne olyan címet adni cikkének, melynek valami köze van hozzá? Nekem a társszerkesztő visszadobja az anyagot, ha nem változtat rajta. Addig kár betördelni egyetlen szót is. Tehát: Egy szót se! Még ma adjon normális címet cikkének! Ha semmilyen ötlete nincs, legyen a cím: IZÉ. Ez minden szót (címet is) jól helyettesít.Üdvözlettel…”
Utolsó kommentek