Márai azt írja Százalék című újságcikkében, hogy Párizsban
(1927, akkor 4 milliós város) negyven és
hatvan között halnak meg, sérülnek meg emberek. Ők naponta zömmel a közlekedés
áldozatai. Ez a szám sose nulla, és sose kettőszáz. 40-60 fő, a lakosok
számához képest elenyésző. „Az áldozattá válás nem történhet meg velem, már
azért se – írja egy hosszabb fejtegetés után –, mert én nem vagyok százalék, én
magánember vagyok, szóval velem nem lehet. Veled sem lehet, és a kedves Ferivel
se lehet, külön-külön, mert mi külön-külön mind magánemberek vagyunk, nem pedig
holmi százalék.”
Ezen magam is sokszor elméláztam már. Velem nem fordulhat elő. Hát?
Figyeltem a hétvégi havazás statisztikáit. Egy kocsi borult
árokba, Magyarországon, egy autóbusz. (Azért mentünk autóbusszal, mert az
biztonságosabb.) Két halott Olaszországban, három Ausztriában. Rengeteg sérült
az utakon. Mi csakugyan magánemberek vagyunk, mert nem lettünk százalékok. Az
előzőekben írt „Hát?” pedig azt fogalmazta meg három leírt hanggal és egy
kérdőjellel, hogy idáig nem váltunk százalékokká. De a jövőt senki nem ismeri.
És ha már Márait megidéztem, még kiszopogatok az 500 oldalas kötetből két rá
jellemző megfogalmazást, meg egy műfajt.
1. „Lannion nem messze Carantectől, közvetlenül az isten háta mögött feküdt.”
2. Ő is olvasta – Henry de Régniertől idézi –: „Látszik rajta, hogy nemrég még
azt mondták róla, milyen szép lehetett valamikor.”
És a műfaj. Újságcikk, címe: Műsoron kívül.
Gondolatok, látott valóságok, csillaggal elválasztva egymástól, még alcím se
utal rájuk. Sokszor alkalmazom magam is ezeket a csillagokat. A legrövidebbet idemásolom Máraitól:
*
Hull a hajam.
*
Ennyi.
Utolsó kommentek