Mickey webnaplója

Nem szoktam régi postjaimhoz visszatérni – csak ritka kivétellel. Ez most ilyen kivétel. Egy évvel ezelőtti bejegyzésemből idézek. Egy éve ugyanis én ministráltam Xavéri Ferenc ünnepén. Az ambóra kikészítve az olvasmány 2. variánsban. Mindegy, lesz, ami lesz. A misekönyv mellett kikészítve a jezsuita misekönyv is, mert X. F. jezsuita volt. Megnézem: az olvasmány itt Joeltől van véve. Mikor elkezdem a jezsuiták által odakészített napi penzum felolvasását, egyikük ingatja fejét és grimaszol nehezményezése jeléül. Nem ezt kellett volna, hanem egy harmadik könyvből, a szentekről szóló olvasmányok könyvéből előszedni a passzust. Maradt a remény, hogy ettől a mise még érvényesnek számít, vagy ha nem, akkor még sokhelyütt nem, mert az Új Ember-naptár is megerősíti, hogy most Izajást kell olvasni.
Szálljon ránk Jézus békéje, advent csendje és visszafogottsága. Grimaszok nélkül.
Ma viszont Páltól való a felolvasott szakasz: Jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot! – írja, majd egy kicsit később: „Krisztus törvénye alatt élek, hogy megnyerjem azokat, akik a törvény nélkül voltak. A gyöngéknek gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket; mindenkinek mindene lettem, hogy egyeseket megmentsek.”
Pál itt visszatekint hivatására.
Ha én is visszatekintek az enyémre, utoljára gimnazista koromban vetette fel valaki, aki pap lett, hogy miért nem csatlakozom közéjük. Mondom, azért, mert meg akarok nősülni. Az a vicc az egészben, hogy akkor nem udvaroltam senkinek se. Tehát legfeljebb elvi szándékról beszélhettem. Mindenesetre magam így tudtam, ez is lett. Házas félként [a seregben nős embernek hívták az ilyet] persze egészen más kereteket kapott minden tenni- és átgondolnivaló. Lett feleség, lett lakás, jöttek a gyerekek. Napjainkra nőttek fel. A címben említett akciórádiusz, hatósugár, hatáskör, a világra való ráhatásom határa (kívülről nézve pedig korlátja) meg következmény. Választott hivatásomnak a részbeni következménye. Más feladatom lett volna papként, más lett laikusként.
A kérdés – mindannyiunk kérdése –, hogy tehetségemet, tehetségét ki-ki hogyan kamatoztatja.
Az a véleményem, hogy a tehetségek kamatoztatása háromféle lehet:
Strucc módjára elrejthetők a tehetségek – Kellő önérzettel, és józan alázattal annyi megmutatása, melyre kompetenciám szól
– Magam előtérbe tolása belső tartalom és valós értékek nélkül. Ez folyik nagyjából ott, ahol kontraszelekció érvényesül. Nem vágyom rá. Idegen babérokra sem.
Ha az ember tehetségét a többiek hasznára, javára kívánja fordítani, akkortól kezdve ezek a tehetségek karizmáknak mondhatók. Feltételez önzetlenséget, feltételezi továbbá az állandó küzdelmet a bennünk lappangó önzés ellen. Nagyon érett személyiség az, akinek őszintén sikerül az egyéni érdekérvényesítés helyett csendesen a többiek (környezete) érdekét szem előtt tartva, az ő javukat keresve élnie. De törekvésként, vágyként mindenkiben benne kell munkálnia ennek.
Aki valamennyire kiadja magát – akár így – postokon keresztül, az valamennyi visszajelzést kap, valamennyi külső kontrollt kap arról, hogyan vélekednek mások arról, aki ő maga. Ez lehet biztatás a többre, de – ellenkezőleg – lehet jogos kritika is, mely figyelmeztethet: túlléptél a kompetenciádon. Arról beszélsz, amit magad sem értesz, stb, stb.  
Ezek foglalkoztattak elérkezve 1000. postomhoz, mely éppen ez a mai.
Igazán az volna jó az olvasóknak és nekem is, ha az általam felvetett valóságdarabok lefednék kompetenciámat, de nyitnának a „magis”-ra, a többre.
Hát akkor legyen így, hogy freeblogos nyelven fejezzem be mai szösszenetemet.