A téren két daru áll. Ezek nem gázlómadarak, hanem gépek. A
két daru gémjén kolonc. Az egyik kolonc világít, mint egy hamis Hold, mert bár
éppoly sápadt a fénye, de nem abból a magasságból fénylik és nem abból az
irányból, mint a hajnali szürkület Holdja. Fénye nem öncélú, ezt hirdeti:
Office to let (vagy valami hasonlót). A téren minden szabályos. A takarító az
irodában issza kávéját, a forgalomirányító éleset füttyent a beérkező busz
sofőrjének jelezve, hogy ő itt a főnök, a sofőr meg készségesen hátrahúzta az
üvegablakot. Valamit sebtében megbeszéltek.
Ezekről az engem naponta érő hatásokról azért írok, mert úgy hozzám tartoznak,
mint Budapesthez a Vár sziluettje. Azért is írok róla, hogy igazoljam, jelen
tudok lenni. Azért fontos a jelenlét, mert mindig az van.
A Hitelben Széchenyi azt fogalmazza meg, hogy a múlt elveszett
hatalmunkból, de a jövendőnek urai vagyunk – amiben van némi igazság. Szerintem
mégis ki kell egészíteni legalább ennyivel: A múlt (pl. a történelem) sok
tanulsággal is szolgál. Nem szerencsés elfelejteni, mert akkor a semmit sem
tudás ártatlanságával állunk kiszolgáltatva a jelennek. Ami pedig a jövőt
illeti: nem tudom, hogy urai vagyunk-e a jövőnek. A próféták is csak
félig-meddig látták a jövőt. Nekünk pedig legfeljebb reményünk lehet arra, hogy
a múlt tapasztalataiból többé-kevésbé helyesen extrapoláljuk az események
valószínű bekövetkezését.
Ezek együtt pedig azért foglalkoztatnak, mert Bouladnál olvastam tegnap két
gondolatot. Az egyik: Nem szebb a Louvre minden remekműve sem a tengerpart
kagylóinál. Csak meg kell látnunk környezetünkben a dolgok-emberek lényegét.
Ehhez szem kell, de kétségtelenül mindnyájan eljuthatunk ehhez a lényeglátáshoz.
Mint mondja, mindannyian művészek vagyunk; tehát művész vagyok.
A másik, hogy a jelenben zajlik egész életünk. Nincs sok
értelme a múlton borongani, sem a jövőtől várni a beteljesülést. Itt és most
van életünk. Ezzel a jelenben való éléssel lépünk a transzcendensbe, merthogy
Isten is az örök jelenben él. Mégpedig igen intenzíven.
Most a kettőt összeveszem és a bloggerekre vonatkoztatom. Azt írjuk legtöbben,
ami most ér bennünket. És ez jó, mert a jelenben élésünkről árulkodik. Egy-egy
postunk pedig akkor lesz művészi, ha a bennünket környező valóság elemeit
lényegükben ragadjuk meg, és ez gyönyörűségünkre szolgál. Hát ez elég egy ars
poeticának!
Még egy vonatkozásról kell írnom. A zenéről, mert kedvenc műfajom, mert időben
zajlik le, mert szintén transzcendens. Azért az, mert csak azt érzékelem és
élvezem, amit éppen hallok. Ha viszont ismerem az egész művet, akkor alapos
lehet a reményem, hogy az újabb részletek korábbi emlékeim szerint fognak
bekövetkezni. Emlékeim szerint, melyek a múltból merülnek fel, miközben a
jövőből érkezik az a zene, mely reményem szerint meg fog szólalni. Tehát itt a
múlt és a jövő teszi teljessé a jelent. Ha pedig csak a zene stílusát ismerem,
túlságosan nagy meglepetésben akkor se lesz részem, mert hasonló valamiket
fogok hallani, mint amire számíthatok. Az ettől való kisebb eltérések fognak
kellemes meglepetést szerezni. (A zenéről írt hosszabb fejtegetésemet egyszer
majd beemelem postjaim közé.)
Végül hadd jegyezzem meg, hogy az én képzeletemben a jelen olyan, mint a
nyomdai nyomóhenger. Tengelye egy helyben áll, maga a nyomóhenger palástja
forog, a két henger találkozási pontja a jelen. Az örök jelenben történnek az
események. Pl. a múltban megtörtént eseményekről szóló hírek nyomtatásban
fognak megjelenni. A jelenben rögzülnek ezek papíron. Addig a jövőből érkező
tabula rasa (tiszta lap) várja a beteljesülést, esetünkben azt, hogy megteljen
híradással, múltbeli hírekkel.
Utolsó kommentek