Az egyik legszebb parabola a tékozló fiúról szól (sokak szerint a tékozló
apáról, aki túláradó módon szereti érdemtelen fiát, pusztán annak okán, hogy
van). Ennek a példabeszédnek az egyik szövegrészlete kínálkozik mondandómhoz. „Elveszett,
de megkerült.… együnk és vigadjunk.” Reggel, mint megírtam volt, az egyik rossz
hírem, hogy nem találom a pénztárcámat (zömmel euró) és nem találom éves bérlettömbömet
sem – együtt kb. http://emmausz.blog.hu/media/image/200901/140 000
Ft összegben. Se a munkahelyemen, se itthon nem akadtam a
nyomára. Mivel minden ép ésszel belátható helyen alaposan keresgettem, csak egy
megoldás látszott. Mindent tűvé tenni, hiszen akárhova besuvaszthattam azokat a
nem túl nagy helyigényű vackokat. Magamban így ógtam-mógtam: Az nem lehet, édes
Istenem, hogy ezzel az őrültséggel töltsem az időmet, hogy órák hosszat keressem
az elgurult dénárt. Hadd ne kelljen kétségek között töltenem az estét. Megígérem,
ha megtalálom a dolgokat, a bérletet megtartom magamnak, a forintokat a
dévaiaknak küldöm, mert szükségükről számoltak be, az eurót meg Tücsinek adom.
Bár ennek nem túl sok értelme van, hiszen bal zsebemből rakom át a jobb
zsebembe. Ki is mentem az előszobába, hogy elmondjam Micának: Még szeretném
megtapogatni a kabátodat, hátha tőled távoztomban eltévesztettem a kabátokat,
és a tiedbe raktam a tárcámat. Kezdem hajtogatni a kabátokat, alattuk egy
krémszínű rongy. Jellegtelen ing, de bevillant, mintha ez lett volna két nappal
ezelőtt rajtam. Van ennek is zsebe. Megfordítom.
Majdnem felordítottam.
Ott volt a két valami, a pénz, melyet a megboldogult Babos atya az ördög
ganajának nevezett nemes egyszerűséggel, és ott a nyugdíjas szelvények gyűjtőblokkja
is. Leszámoltam Mica kezébe több mint http://emmausz.blog.hu/media/image/200901/13 000 forintot – a dévaiaknak. Odaadtam
az eurókat számolatlanul az asszonynak. Visszatért életkedvem, és valószínűleg
jobb színem is lett.
Talán csak nem ezért hívtak gyerekkoromban uzsorásnak?
Még egy öröm ért.
Régóta szervizben gyengélkedő PC-m ma gyógyultan távozott tőlük. Dec. http://emmausz.blog.hu/media/image/200901/15-én
adtam be azzal, hogy ellenáll bekapcsolási kísérleteimnek.
Jó – mondta az asszonyka, aki átvette. – Majd telefonálunk, ha kész lesz.
Másnap nem telefonáltak. Harmadnap én érdeklődtem.
Mire ő: – Majd mi telefonálunk, ha kész lesz.
Teltek múltak a napok, a hetek, (az évek!).
– Húnnye a mindenit! – gondoltam, mire ezek visszaszólnak, teljesen elavulttá
lesz a gépem. Mégiscsak megérdeklődöm, mi van vele. Bementem a szervizbe. Az
egyik szerelő betessékelt a bűvészbarlangjukba. Ott áll az én gépem legatyásítva,
tok nélkül.
Mondja, hogy valaki levette az oldalát, és ez arra vall, hogy megnézte. Ám semmi
nem utal arra, hogy bármit elmozdított vagy cserélt volna rajta. Ekkor
bekapcsolta.
– Ennek a gépnek ez idő szerint nincs semmi hibája – mondja ő –, lehet, hogy
kézrátétellel gyógyította meg valamelyik kolléga.
Mindenesetre a kezembe nyomta ingyen és bérmentve a gépet sűrű szabadkozások között,
amiért egy fél hónapja dekkol náluk a ketyere.
Hazahoztam kocsival. Megy mint a rakéta. Most is rajta pötyögtettem, de abbahagyom,
hadd pihenje ki magát, hiszen ennyi idő alatt szinte biztosan hospitalizálódott
már.
PS. Gyanítottam, hogy Grillusék csak hozzávetőleg énekelték azt, amit leírtam a felvidéki gyűjtés szövegeképpen dec. 7.-i postomban. Ma meghallgatva a Gryllus-féle dalt, kiegészítettem a korábbi postot az ő változatukkal. Lásd ott.
Alighanem szóról szóra ezt énekelte nekünk grószi.
Most pedig megígérem, hogy többé nem foglalkozom a karácsonyi dalokkal, de csak akkor, ha megjegyezhetem itt a téma lezárásaképpen: Lehet, hogy édeskés, rokokós, polgári ízlésnek megfelelő szövegűek voltak ezek a nóták, de mindenképpen el kell ismerni, hogy a jót jónak tudták, a szülőket az idézett dal jó szülőknek nevezi, s nem tartja snassznak, ha a kisgyerek kincsként értékeli a kapott babát, lovat. Akinek füle van, hallja meg. Még nem késő.
Utolsó kommentek