Mickey webnaplója

Mostanság Lázár Ervin naplóját olvasgatom. Jó hosszú. Nem is napló, csak a könyv címe az. A közelmúltban meghalt meseíró furcsa jegyzetfüzeteinek a sorozata. Találni benne gyerekkori történeteket, készre írt meséket, hivatalos utakról szóló beszámolókat, Meghívások miatti duzzogásokat. Az idegenben levéstől való idegenkedéseket, szójátékokat, értelmetlennek tűnő enigmatikus hókusz-pókuszokat, politikai állásfoglalásokat, szókimondó megjegyzéseket, számokat, összeadásokat, tehát olyasmiket, melyek rá jellemezőek voltak. Nekem elég furcsa, hogy több ízben szinte szóról szóra leírja ugyanazt a történetet. Mintha elfelejtette volna, hogy már rögzítette másutt. Ha így van, akikor viszont jogos a feltevés, hogy fejében álltak össze egésszé a mesék, és akárhányszor fogott hozzá, ugyanúgy jöttek elő belőle.
Lázár Ervin eredeti gondolkodó. Kezét kevés dolog köti. Őszinte mer lenni. Egyik gondolatát idevésem:

„Csak jelentős dolgokról szabad írni. Jelentéktelenekről nem.
Nincsenek jelenetéktelen dolgok. Csak olyanok, melyek téged nem érdekelnek.”    
Nemrég írtam egy csipkehálóra redukált mogyoróhéjról. Nekem nem volt jelentéktelen, mert megragadott szépsége. Most is őrzünk egy erezeteire rágott falevelet üvegkeretben. Épp a minap került a kezembe. Nem csinálunk belőle bálványt, csak éppen elcsodálkozunk leheletfinomságú csipkerajzolatán Teremtője fantáziájának egyfajta lenyomatát látva benne.
Most idézem LE http://emmausz.blog.hu/media/image/200904/1988-ban írt sorait, melyet amiatt vetett papírra, hogy saját gyerekét evangélikus keresztségben részesíttette annak ellenére, hogy ő maga katolikus volt. Tette ezt saját apja iránti szeretetből, aki ev. hitben élt. LE így replikázik az ellene szóló katolikus pappal: „Én biztos vagyok benne, hogy Isten szeretettel elmosolyodott, és keblére ölelte a mi Zsiga fiunkat, amikor megtudta, hogy evangélikusra kereszteltük. És keblére ölelt minket is. Szeret bennünket. És fütyül minden kisajátítóra. Isten nem törődik semmilyen külsőséggel, és magyarázattal és dogmával és ornátussal és liturgiával. Isten csak a te tiszta szíveddel törődik.” Ezeket a sorokat igaznak vélem, még akkor is, ha kamaszos lázadást érzek mögötte. Isten valóban nem személyválogató. Szereti minden teremtményét, és valamiképpen magához vonzza őket. A zsinat is kimondott ilyesvalamit. Más kérdés, hogy az ember a legjobbat szeretné utódainak, és talán LE itt mellényúlt egy kicsit. Talán apja is túlélte volna, ha katolikus keresztséget kap unokája. Mindenesetre ilyeneket lehet a Bibliában olvasni: „Boldogok a tisztaszívűek, ők meglátják Istent” (Mt) Az ószövetségi zsoltárszövegekben: „Bárcsak hallgatnátok ma Isten szavára, népem, ne légy keményszívű.”
http://emmausz.blog.hu/media/image/200904/1994-ben írja: „Elmaffiásodott a világ.
Kicsiben, nagyban csak saját, vagy legföljebb egy kis csoport anyagi és hatalmi érdekei mozgatják az embereket.
Nincs istenhit. Nincs nagy cél.
Csak az önzés, a rövidtávú saját érdekek. S ráadásul a világ kuszasága, a rendezőelv hiánya miatt az önérdekből végzett tevékenység nem szolgálja az Egész javát,
mert könnyen lehet, ahol bizonyos rend van, ott
elég, ha elvégzi az ember a maga dolgát, s az nemcsak a saját, de egyúttal a közösség hasznára is van.”      
Ír még egyebeket is, melyekből a legfigyelemreméltóbb számomra az a dohogása, hogy nem hagyják tájnyelven írni. Kritikusai, a rádiószerkesztők, a színészek fintorognak a tájszavak használatát megkísérelő íróra.
Ettől ő visszavonul, ami nagy kár.
Tehetne-e hasznosabbat, mint hogy irodalmi magasságba emelje szűkebb hazájának tájnyelvét, mint pl. Kodály tette a Galántai táncokban, vagy a Háryban. Hogy jön hozzá bárki, hogy az alkotói szabadság ellen beszéljen – és amit a legjobban sajnálok, hogy eredményesen.
Szegényebbek lettünk általa.
Majd még talán visszatérek rá máskor is, mert nem fejeztem be a Napló olvasását.
Addig locsolkodjon ki-ki, aki ilyet szeret.
Családunktól idegen volt, az is maradt. Mindig tarhálásnak véltük, pénzgyűjtési akciónak, ami többé-kevésbé erőszakos módon esik. Nem igazán törte át ezt a vélekedést az se, hogy volt egy rövid közbülső időszak, amikor mégis erőt vettünk magunkon, és mentünk locspocsni.