Kezembe került egy könyv: Hárompercesek a nyelvről. (Osiris) Sokféle újdonsággal ismertetett meg, de
maradéktalanul nem tudom elfogadni, amiket ír. Az első http://emmausz.blog.hu/media/image/200904/120 lapon nem említi
Czuczor nevét a szerzőpáros, és ez fogyatékossága. Még akkor is emlegetni
kellene, ha nem ért egyet a XIX. század nagy szótárkészítőjével. Czuczor
gyökökre vezeti vissza a szavakat, és azokból kiindulva keresi az értelmüket.
Nem tekinti az új könyv morfémának a gázol szó gáz részét, mert ilyen szó nincs
(ha nem a légnemű anyagról szól). Csakugyan nincs, de Czuczor nem is akarja a
légnemű anyag értelmével kapcsolatba hozni. Ezt írja: „GÁZOL, (gáz-ol, V. ö.
GÁZ) önh. és áth. m. gázol-t. http://emmausz.blog.hu/media/image/200904/1) Vizen, sáron vagy más meglábolható akadályon
gyalog jár, keresztül megy. Átgázolni a sekélyen. Kigázolni a mocsárból. Réten,
vetésen keresztül gázolnak a bitangmarhák. Begázolni a mocsárba ejtett vad
után. 2) Tipor, eltipor, lejár. Legázolni a vetéseket. Lóval, kocsival
embereket gázolni. 3) Átv. ért. másnak becsületében, hirében, jó nevében
gázolni, am. azt kisebbíteni, gyalázni.”
Hozzáteszem, hogy ráerősít igazára a gázló földrajzi kategória, mely németben
Furt, angolban Ford.
Az új könyv nem ismeri el a batka szó önálló jelentését sem. Czuczor korában még volt neki. Ismét őt idézem: „BATKA, (bat-ka) fn. tt. batkát. Fillérnemű legkisebb pénzdarab, mely ma már nincs keletben. Átv. ért. jelent csekélységet, igen keveset, semmit. Nem ér egy batkát. Km. Eredetileg: babka, mintegy kis babhoz hasonló.”
Viszont felcsillant a szemem a Pragmatika címszó alatt tárgyaltakon. A pragmatika eszközét
használó ugyanis mást mond, mint ami a közlendője, de utal rá, csak éppen valamiért
el akarja kerülni az egyenes beszédet. Áttételesen utal arra, amit el akarna érni.
Másképpen kifejezve: A beszélő burkoltan irányítani kívánja azt, akihez beszél.
Ez a társalgó nyelvben számos esetben előjön: a beszélő többé-kevésbé álcázza mondandóját.
Rögzítek néhányat:
Ne felejtsd szavadat! Ennek
egyáltalán nem az a lényege, hogy aggódom esetleges feledékenységed miatt, hanem
az, hogy kuss, finomabban kifejezve: Én akarok beszélni.
Vagy: Meg tudná
mondani, hány óra van? A kérdezőt nem érdeklik az én képességeim. Ha
érdekelné, elfogadna kérdésére ilyen választ: Meg.
Vagy. Ha kinyújtod a balkezedet, eléred a
vizet. Meglepődne az előttem szóló, ha ezt válaszolnám neki: Csakugyan elérném. Na és? Ám ennek a
szövegnek a burkolt tartalma: Hagyd abba,
amit csinálsz, tölts nekem egy pohár vizet! Ám a szöveg indítójának letörne
a nyelve, ha kérnie kellene: Kérlek, hogy nyújtsd ide a kancsót!
Vagy: Van alma is? – Igen van –
válaszolhatnám, de mögötte az a ki nem mondható kérés áll: Kérlek, adj egy almát.
Vagy: Kaphatnék ecetet? – Kaphatnál
(ha kérnél).
Ám nem erre kíváncsi a kérdező. A példákat ad abszurdum sorolhatnám, de az már
átmenne a viselkedéstan területére, mert gesztusok is utalhatnak arra, hogy én
aztán nem kérek, csak mutogatok. Pl. valamit nyújtok a mellettem állónak, de
egy szót se szólok hozzá. Néma mozdulatomat tekintse parancsnak. Pl. vigye
tovább a valamit, legyen az zászló, hegedűvonó vagy salátás tál.
A pragmatikus kijelentéseknek a mélyén az a magatartás áll, amelyet Nagy László
fogalmazott versbe: „Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem.”
A könyv megjegyzi, hogy pl. az angolok között igen elterjedt a pragmatikus képes beszéd. Mit szólna egy kávéhoz? – kérdezi, ahelyett, hogy javasolná: Igyunk egy kávét. Azt kérdi: Miért nem találkozunk nyolckor? Ahelyett, hogy javasolná a nyolcórai randevút. A magyartól idegennek érzem ezeket, mert őszintébb nyelv a miénk, amely képes szépen és a dolgokat néven nevezve pontosan azt mondani, amit valójában kifejezni kíván.
Utolsó kommentek